EGYH-KCP-18-P-0043
„A zarándoklat egyszerre külső és belső úton levést, úton járást jelent. Valahonnét elindulni, eltávolodni, valahová közeledni, találkozni, érintődni. A zarándoklat egyszerre történik fizikai síkon, térben és időben, de ugyanakkor belül, lélekben is történik. Együtt történik a kettő. A turista bár úton van, mégsem zarándok. A zarándokot a lelkület teszi zarándokká. A zarándok nem csupán látni akar valamit, vagy birtokolni, fényképezni, begyűjteni, és aztán hazatérni. A zarándok belső útra indul. Nem a kíváncsiság vezeti, hanem van egy mély belső vágya, motivációja: a megtisztulás, a megújulás, az érintődés utáni vágy. Hogy találkozzon az Örökkévalóval, a Szenttel és ez a találkozás átjárja, változtassa, tisztítsa, megújítsa.” – mondta nekünk Siba-Rohn Hilda az első áhítaton, miközben egy hegyről tekintettünk le Jeruzsálemre. Emlékszem a templom arany színű kupolája a napfényben mindennél fényesebben csillogott. A meleg szellő fújta hajunkat, körülöttünk a parkban zsidó kislányok szaladgáltak miközben mi próbáltuk befogadni ezt a látványt és a hallottakat egyszerre. Akkor még nem tudtuk, hogy Hilda minden mondata, minden szava mennyire igaz lesz számunkra. 58 turista indult útnak a Budapestről, de 58 zarándok tért haza.
Zarándokká válásunk történetét, és zarándok életünket nagyon nehéz elmesélni vagy leírni. Nehéz megfogalmazni az érzéseket, a helyszínek szépségét és különlegességét, az áhítatok lelki tartalmát, a közösség erejét vagy egy-egy kisebb csoportban lejátszódó beszélgetést. Hidd el, próbáltam! Napokon keresztül minden egyes nap leültem a számítógépem elé, hogy ezeket sorba szedjem. A szavakat írtam, majd kitöröltem. Aztán újra írtam, aztán újra kitöröltem, mert mindig azt éreztem: „Ez nem elég! Ez kevés! Ez nem olyan!”
Biztosan van legalább egy olyan hely az életedben, ami nagyon meghatározó. Egy parkban egy pad, egy épület, egy szoba, egy hegy, egy ösvény az erdőben, egy lépcsősor, egy kórházi ágy. Biztosan van legalább egy olyan hely, amire úgy gondolsz: a hely, amire mindig emlékezni fogok. Azt hiszem mindenkinek vannak olyan helyek, helyszínek az életében, melyek végig elkísérik – akár ténylegesen, akár csak az emlékezetben. Ezek a helyek meghatároznak minket, alakítanak minket, hozzájárultak ahhoz, hogy kik vagyunk vagy még mindig hozzájárulnak ahhoz, hogy kik leszünk. Ezek a helyek olyan helyek, melyhez nagyon mély érzések társulnak. Ezek miatt az érzések miatt lehetnek hatással ránk még évekkel később is. Mert olyan érzéseket hoztak ki belőlünk egyszer, melyek akkor magasba repítettek, vagy mélybe húztak, melyek egyszer békességet hoztak vagy éppen megrendítettek, melyek egyszer megtanítottak szeretni vagy éppen elengedni. Ezek a helyek az ott érzett érzések miatt jelentenek sokat évekkel később is, és ezek miatt az érzések miatt tudnak minket formálni hónapok vagy évek múltával is.
Ilyen hely lett idén ősszel 58 zarándoknak a Szentföld. Mert hiába jöttünk haza, mégis úgy érezzük, hogy magunkkal hoztuk a Szentföld egy darabját a szívünkben, a lelkünkben, az emlékeinkben és az Isten kapcsolatunkban.
Igen, vannak helyek, melyek egy egész életre szólnak – attól függetlenül, hogy láthatjuk-e újra, vagy sem. És ez a zarándoklat egy életre szólt. Mindenkinek. Mert megváltoztatott, mert formálni kezdett, mert valami újat adott, és mégis elvett belőlünk, mert megállított, ugyanakkor el is indított. Formálni kezdett minket már az első nap és mi hagytuk, hogy ez a hely Isten kegyelméből és az ő segítségével örök nyomokat hagyjon rajtunk. Nyomokat és talán sebeket, melyeket büszkén viselünk. Hálás vagyok ezekért a nyomokért, sebekért, sérülésekért, gyógyulásokért, melyeket itt kaptunk. Hálás vagyok értük, mert ezeken keresztül válhatunk turistákból zarándokká.
Szerettük volna bemutatni ezt a folyamatot, a zarándokká válásunk folyamatát, mert talán ez a legnagyobb dolog, amit a Szentföldön kaptunk. Hogy minden épületben, minden természeti jelenségben, minden élőlényben megláthattuk Istent. Mi nemcsak az épületet láttuk, nemcsak a szép tengert láttuk, mi nem csak a meleg szellőt éreztük. Láttuk, megéreztük és talán elkezdtük megérteni, hogy az ISTEN EMBERRÉ LETT. Méghozzá értünk. Mindannyiunkért. „A zarándoklat egyszerre külső és belső úton levés.” Mi úton voltunk, és meg is érkeztünk.
De ahányan vagyunk, annyi féleképpen tudnánk megfogalmazni ezt a folyamatot. Mindenki más érzést vagy élményt emelne ki. Hiszen mások vagyunk. „Mit jelentett a Szentföldön járni? Mit hoztam magammal?” – kérdeztem, a teológusok pedig válaszoltak.
Amit látsz, azt bemutathatja egy fénykép. De amit megélsz, azt nem tudod megmutatni. Az tied marad és viszed magaddal. A részeddé válik és a valóságosan megélt pillanat nyomán csak benyomás, érzés… változás marad. Formálódsz. Pillanatok sokasága: egy kéz a vállamon az éjszaka csöndjében, egy másik kéz, ami utánanyúl a társaknak a sziklákon, egy sokadik kéz valaki megfáradt hátán, sorban állástól tömörülő kezek… A Jordán vizén, tíz perc késésen és a gyanúsan tiszta fehéren maradt sapkán kívül én ezt hozom magammal a Szentföldről: egymás mellé került emberek, akik ha akarnak, tudnak társakká válni egymás számára. A kérdés csak az, mi marad ebből idehaza? (Pálfalvi Viola)
Macskák és tömjén
Kora reggel van, a nap nem rég kelt fel, rohanó zarándok léptekkel indulunk első szent helyünkre. A napfény befutja a fákat és a házfalakat, velünk együtt még sok turista lepi el a félig még alvó várost. Fürkésző tekintetek és hangos bazárosok színesítik utunkat. Jeruzsálem belvárosa felé tartunk.
Szűk sikátorok, színes sálak, illatos fűszerek. Beljebb és beljebb hatolunk a város szívébe.
A szívem lépésről lépésre hevesebben ver: „hiszen Jézus is járt”- emlékeztetem magam újra és újra, miközben zajos, zsúfolt és szűk utcákon haladunk át.
Mikor végre van időm megpihenni- mert megállunk egy percre- érdekes illat csapja meg az orrom. Az összes kis utcát belengi. „Mi ez?”- valami misztikus, varázslatos, keleti illatra leszek figyelmes. Tömjén, és füstölő. Az egész várost átjárja. Ebben a percben megáll az idő, most végre együtt lélegzem a várossal. Ki- és be, ki- és be. A csoport újra megindul, de engem már csak a kellemes illat vezet. Lenyűgöz, most még a szemetes kis utcák is szebbnek tűnnek. Elmosolyodom.
Újabb pihenő. Na persze nem azért, mert a csoport megállt, csupán azért mert elfáradtam. Egy gondolat fut át az agyamon, és vagy hat macska az úton- ebben a pillanatban a gondolat tovább is száll… Jeruzsálem, a macskák városa. „Talán ezért nevezik a béke városának…Ahol macska van, ott béke is van”- fordul meg a fejemben, és az arcomra ismét kiül a mosoly. Macskák, és füstölő. Mindenhol a városban. Ez valahogy megnyugtatja a lelkem. Ismét tovább indulok, igyekszem felzárkózni. A szemem sarkából azért még rákacsintok arra a cirmosra, és boldog lélekkel sétálok tovább a tömjén illatú, bolyhos városba… (Papp Abigél)
„Az ember az egyetlen teremtmény, mely történelmi tudattal rendelkezik. Nemcsak időiségével van tisztában, hanem a múltja alapján definiálja önmagát is. Vedd el valakinek a történelmét, és elveszed az identitását. Jómagamat is ilyen történelmileg identifikált személynek tartom. Lelkipásztor dédapám öröksége inspirál, és segít kapcsolódni a saját elhívásomhoz. Értékeket hordozok, melyeket szüleimtől, nagyszüleimtől kaptam. Történelem fakultációra jártam gimnáziumban, nagyon élveztem az emberiség történetének sodrását, az események és tények elképesztő mennyiségét, szinte feltérképezhetetlen összefüggéseit. Mai napig érdekel a történelem. Azonban Izraelben nem a keresztes hadjáratokat, nem az iszlám megjelenését a térségben, és nem is a cionista mozgalom történelmi hagyatékát kerestem. Istennek hála, nem is ezeket találtam. Ha történelem alapján határozom meg önmagamat, akkor bátran állítom, ezen az úton a számomra legjelentősebb történelmi események helyszínén jártam: megváltásom helyszínein.
Ott ültem az Olajfák hegyén, egy zsidó temető közepén, és néztem azt a várost, melyet senki sem látott át jobban, csak a Messiás, pedig az ő tekintetét sós cseppek homályosították. Néztem Jeruzsálemet. Nem érdekelt mennyivel nagyobb lett annál a településnél, mint amibe a Názáreti szamaragolt be. Csak az érdekelt, hogy amit látok, az valahol rejti azt a helyet, ahol minden elvégeztetett. A Szent Ilona Bazilika, mely ráépült a Golgota-hegyre, nem volt útban, mert a tetején aranyló kereszt arra emlékeztetett, amiben megláttam az Örökkévaló vérző szeretetét. Éreztem, innen indul ki minden, és ide fut be minden szál, ami Istenhez kötődik. Hogy ez a történelmileg zsúfolt hely valójában egy dologról szól: a kegyelmes Isten szabadításáról. Teljes létem, örök életem innen ered.
Másnap, mikor eljutottunk a Szent Sír Bazilikába, és a zarándok/turista tömegek miatt nem jutottunk be a legbensőbb kápolnákba, nem bántam. Leültem a templom kihűlt köveire. Előttem a sorból kiállt gyerekek játszadoztak. Egy kisfiú szaladás közben elesett. Azonban hamar felállt, és folytatta víg körtáncait. Ekkor tudtam, hogy bár a legmeghatározóbb eseményeknek emléket állító helyeken járok, még sincs itt az Isten Fia. Nem volt ott, mert feltámadt.” (Krisztován Márton)
„Mi az, amit elviszel? Magadhoz veszel egy követ Bét-Seánból? Megmeríted a palackod a Jordánban? Veszel halvát és hűtőmágnest ajándékba? Beissza a szemed a Földközi-tenger kékjét? Mi az, amit magaddal viszel? És mi az, amit otthagysz? Az utolsó előtti nap este a Szentföldön lezártuk az utazást, mindenkit megtapsoltunk és meghallgattunk, elmondtuk, mi az amit elviszünk. „Kérdéseket viszek haza.”- mondtam. Utolsó nap reggel összepakoltuk a bőröndöket, kiborítottuk az üveg alján lévő maradék borokat. Megyünk haza. Minek már megállók, mi az, amit még nem láttunk? Kell még? Már megvan, hisz elmondtam, viszem haza a kérdéseimet. Az utolsó nap áhítata, Cézárea tengerparti romvárosa és a Jaffóban feltámadó szél, a reptérre vezető út fáradt csendje olyan nyugalmat és biztonságot adott, hogy a repülőn már csak azt tudtam megfogalmazni, hogy mi az, amit ott hagyok. Mert a hiány is meghatároz.”(Varga Fanni)
„Nagyon hálás vagyok azért, hogy a Szentföldet olyan emberekkel láthattam, akiknek hasonlóan sokat jelent az a hely, ahol egykor Megváltó Urunk járt. A sok élmény közül számomra kiemelkedik, amikor Betlehemben a Születés templomában hosszas sorban állás után közösen énekeltük a 329. dicséretet. Csodálatos volt megtapasztalni Isten jelenlétét. Ott, akkor számunkra valóban szentté vált az a hely, azért mert együtt, egy szívvel magasztaltuk Istent. Sokat jelentettek még a spirituális séták, az egyik este a „Ne félj, ezentúl emberhalász leszel” igén elmélkedtünk. Jó volt rácsodálkozni arra, hogy Isten mennyire sokféleképpen munkálkodik az övéi életében. Számomra az izraeli út egyik legnagyobb tanulsága az volt, hogy Isten az, aki megszenteli a helyet és az időt az ő jelenlétével, akkor, amikor elcsendesedünk és rá figyelünk . Legyen ez akár Betlehemben, akár egy Istentiszteleten vagy éppen egyedül a szobánkban. Csodálatos, hogy Ő nincs helyhez kötve, hiszen megígérte, hogy velünk van minden napon a világ végezetéig.” (Zoltán Bettina)
Elveszteni és megtalálni valami mást: erről szól az élet. Erről szólt nekem a szentföldi út. Szinte semmi sem úgy nézett ki, ahogy elképzeltem, ahogy a fejemben élt a kép. Valamiben pozitívan, valamiben negatívan csalódtam, de egy valamire megtanított ez az út: az apró csodák észrevételére. Miért a nagy dolgokban keressük mindig Istent? Miért sikkadunk folyton el a világ apró csodái mellett? Éreztem Istent, de nem ott, ahol vártam. Éreztem őt a Golan fennsíkon a szélben, Magdala romjai között lépkedve, láttam őt az utcakő repedései között kinővő virágban, a Földközi-tenger partján homokozó, önfeledten kacagó gyerekekben, hallottam őt minden egyes énekben, imában, nevetésben. És végül egyetlen hely volt, ahol biztosan tudom, hogy ott volt velem: a Holt-tenger. Ráfeküdtem a vízre és egyszerűen azt éreztem, hogy Ő tart engem. Az ő két kezében pihenhetek meg. Sokszor azt érzem, hogy a nagy rohanásban, a hétköznapokban kiürülök, kiégek és azon kapom magam, hogy a hét végére elfogyok. De tudom, hogy ha azt is érzem, hogy már mindent odaadtam magamból, hogy már nem maradt belőlem semmi, amit átadhatnék, ha már mindent lehántottam is magamról, akkor láthatom meg igazán, hogy egy valami mindig állandó lesz bennem: Isten. Mert Ő bennem él, és úgy kellek neki, ahogy vagyok: néha heves parázzsal, tűzzel égve, néha kiüresedetten, fásultan, néha bohókásan, néha szomorúan, néha kacagva, néha sírva, de mindig az Ő két kezében. Elveszteni saját magamat, és meglelni önmagamban Istent: ez az igazi élet. Ezt jelentette ez az út.” (Hegyi Laura)
„Hol kezdődött? Jézus nyomában. Nem fizikailag, hanem lelkileg, mert mi is szemtanúvá váltunk.
Áldás és Hála töltött el.Azt éreztem hazaérkeztem, még többezer kilométerre a hazámtól is.
Lehettem csendben, ujjonghatott az én lelkem és mégis jelen lehettem. Megtapasztalhattam, hogy milyen Isten által szeretve lenni, aki kiválasztotta a Szentföldet az Ő Fia számára és a mi számunkra. Megtapasztalhattam, hogy milyen is teljesen az Ő tenyerébe dőlni. Megtartott, átvette a terhem és nyugalommal töltött el. Emberi szóval leírhatatlan az a kegyelem, amelyet az út során csak még jobban elmélyített bennem.
Megbékéltem. Boldog vagyok, hogy én is tanúja lehettem és vihetem tovább ezt a tapasztalatot. Egyszerre van bennem csodálkozás, nyugalom és felfoghatatlan vágy, hogy újra megélhessem. Immár itthon. Hetekre - hónapokra szóló ajándékot kaptam, amelyet nem könnyen engedek és felejtek el. Az élmények örökké bennem élnek, amelyet mosollyal az arcomon fogok a jövőben továbbadni amennyire csak lehet.
Nem lehetek elég hálás a szervezőknek, a vezetőinknek, akik megteremtették és lehetőséget biztosítottak számunkra, hogy 7 napot úgy tölthessünk el, ahogy megéltünk, ott és akkor. Köszönet van bennem azokért az emberekért, akikhez közelebb kerülhettem, jobban megismerhettem és akikkel együtt élhettem meg megannyi élményt és pillanatot! Köszönöm!” (Papp Vivien)
„Az ígéret földjére nem október 28-án indultunk el. Egyesek tíz éve, mások már húsz éve úton voltak. De eddig csak lelkünkkel láttuk Magdalát. Hitünkkel álltunk Kapernaumban. Képzeletünk bolyongott a Genezáreti-tó partján. S azon az októberi vasárnapon megtörtént a találkozás. Álom és valóság, elképzelt és elképzelhetetlen, elgondolt és megtapasztalt összeforrt. Ott állva a jászol felett és békét nyerve a kereszt alatt, a Mester lábnyomait követtük. Nyomába léptünk, de folyton lemaradtunk. Mert képtelenek voltunk megérteni: Az Isten tényleg itt járt közöttünk? Jeruzsálem utcái folyton nekünk szegezték ezt a kérdést, és nem tudtunk tőle szabadulni. Hiszen véges az emberi elme, s bár Jézus Krisztusról prédikálunk, belőle élünk, vele halunk, mégsem tudjuk felfogni, hogy az Isten mit tett értünk. Talán sosem értjük meg, de tanúi lettünk a csodának. Betekintettünk az üres sírba és végül a Genezáreti-tó partján Jézus lépett a nyomunkba. Ott várt ránk, megelőzött. És megkérdezte tőlünk is: Szeretsz-e engem? Hiszen csak ez számít igazán. Nem számít, ha nem érted, így is a tanúm lehetsz. Részese az Atya üdvtervének. S most indulj, mert továbbutazol. Még negyven, ötven, hatvan éven át. Hittel, lélekkel, képzelőerővel felvértezve ott állsz te is a hajón, együtt zengve a többiekkel: „Hatalmas dolgot tett velünk az Úr, ezért örvendezzünk.” (Tikász Ábel)
