Húsvét a keresztyénség legnagyobb ünnepe, Jézus Krisztus feltámadásának napja.
Húsvét ünnepén Bedekovics Péter egyetemi lelkész üzenetét és négy teológushallgató gondolatait szeretnénk megosztani a Károli Egyetemi Közösséggel.
Bedekovics Péter egyetemi lelkész húsvéti üzenete itt tekinthető meg:
Filotás Bálint (teológia, III. évfolyam)
,,És amikor asztalhoz telepedett velük, vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és nekik adta. Ekkor megnyílt a szemük, és felismerték, ő azonban eltűnt előlük.” (Lk 24, 30−31)
Egy tanárom mondta, hogy Jézus Krisztussal való találkozás olyan, mint mikor áll az ember a peronon és elrobog mellette a gyorsvonat. Csak a pillanatra emlékszik az ember semmi másra, ebből merít erőt az elkövetkező időkre, a keresztyén életre.
Az emmausi tanítványok is ezt a pillanatot tapasztalhatták meg a Megváltójukkal való találkozásban. Pillanatról pillanatra történtek az események és a másodperc tört ideje alatt megváltozott az életük.
Kedves Egyetemista Társam, az eddigi életedben volt-e olyan kép, ami már belevésődött az emlékezetedbe, s abból erőt tudtál-e meríteni a mindennapokra?
Gondolok itt olyan eseményekre, mint mikor egy sikeresen teljesített vizsga után a barátaiddal el tudtál menni egy kávézóba megünnepelni az eredményes vizsgát. Esetleg olyan pillanatokat éltél-e már meg, ahol egy-egy órán a baráti csevej hangsúlyosabb volt számodra, mint a tanagyag. Ha igen, akkor a mostani nehézségek közt ezekre gondolj vissza, ha kis örömre vágysz a magányban, az elszigeteltségben. Viszont, ha valóban életed legnagyobb nehézségei és letargiái közt vagy, akkor a leghatalmasabb örömre van szükséged ebben az elhagyatottságban és a társtalanságban. Ez a legboldogabb és legrövidebb pillanat, ez az öröm még a legsötétebb félelmünket, a halált is legyőzte. Ez nem más, mint a húsvét pillanata, a feltámadás öröme – ami akármennyire rövid idő alatt történt is meg, hatása mégis olyan hosszú lett az emberiség történetében.
Keresd meg az emlékezetedben ezt a képet, mikor te magad is találkoztál a feltámadt és élő Jézus Krisztussal. Elevenítsd fel, hogy újból erőre kaphass a fáradalmaid közepén. Ha eddig nem találkoztál vele, s vársz a peronon, akkor ne a vasútállomást nézd, hanem a síneket és várd, hogy mikor robog el melletted a gyorsvonat, amely életet ad neked – örök életet.
Kép: Harry Anderson: Behold my hands and feet, 1973
Zoltán Bettina (teológia, IV. évfolyam)
Életünk legfurcsább húsvétja. Ilyen rendhagyó ünnep biztosan nem lesz többé. Ilyen és ehhez hasonló mondatok hangzottak el 2020 tavaszán. De most körülbelül 1 évvel később a helyzet mit sem változott, sőt talán még rosszabb lett. Mindannyian a saját bőrünkön tapasztaljuk, hogy az ember nehezen viseli a távolságot. Képtelenek vagyunk megszokni, hogy csak egy képernyőn láthatjuk egymást, hogy nem ölelhetjük meg szeretteinket, hogy nincs lehetőség közös élmények szerzésére. Mert szívünk mélyén érezzük, hogy kapcsolatra lettünk teremtve.
De nem csupán emberekkel való kapcsolatra, hanem arra, hogy az élő Istennel legyen közösségünk. Éppen ezt ünnepelhetjük húsvétkor, hogy nem vagyunk többé elválasztva Istentől. Mert Jézus Krisztus halála és feltámadása által utunk lett ahhoz, aki az egész világot alkotta. Bátran megszólíthatjuk Istent, sőt nem csak, hogy megszólíthatjuk, hanem Ő egyenesen vágyik arra, hogy beszélhessen velünk. Döbbenetes, de Isten még azoknak a társaságára is vágyik, akik talán még soha nem beszéltek vele, vagy ha igen, akkor is csak a kívánságokat sorolták. Mert az Atya nem azt nézi, amit mi emberek tettünk vagy éppen nem tettünk, hanem azt, amit Jézus tett értünk.
Így arra hívom a kedves olvasót, hogy ezen az ünnepen bátran öntse ki a szívét Istennek. Megvallhatja neki kételyeit, félelmeit, örömeit. Mert Jézus életünk minden egyes pillanatában szeretne mellettünk lenni és teljes életközösséget vállalni velünk.
Legyen ez az ünnep a megállás és az elcsendesedés ideje. Mert Isten vár ránk és így hívogat ma is: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek.” (Mt 11:28) Így kívánok Isten jelenlétében gazdag húsvéti ünnepeket!
Kép: Harry Anderson: Christ and Mary, 1970]
Varga Fanni (teológia, V. évfolyam)
,,Megismerteted velem az élet útját, teljes öröm van tenálad, örökké tart a gyönyörűség jobbodon.” (Zsolt 16,11)
Húsvétkor örömről beszélni elsőre lehet kicsit meredek, meglátni az életünket Krisztus halálában, gyönyörűséget találni az értünk, miattunk és helyettünk elhordozott szenvedésben, morbid. Vagy mégsem? A megváltás, ami a kereszten történik, majd a feltámadással bizonyosságot nyer egy olyan kulcs az életünkben, ami nem egy kis sufnit nyit, hanem egy kastélyt. Most, hogy otthon kell maradni, egyre csak a gyönyörűbbnél gyönyörűbb úticélokat keresem, a német kastélyok és várak elképesztő különlegessége, egyedisége, történelmi ereje letaglóz. Látni akarom őket, mert nem tudom elhinni, hogy igazak, hogy elérhető valóságok. Hogy a vonalaik ennyire művésziek, hogy a zöld moha tényleg ilyen meseszerűvé teszi őket, hogy valóban ennyire patinásak, valóban az emberi építészet remekművei.
Krisztus megváltó halála nem egy sufnit nyit, hanem egy ilyen kastélyt. Amiben pont az a leggyönyörűbb, hogy valóságos – minden különlegessége és méltósága mellett. Kereszthalála által Krisztus egy ilyen valóságot ismertet meg velünk: az élet ennyire igazi, ennyire reális és mégis fantasztikus útját, amiben átélhetjük a teljes örömöt és a gyönyörűséget már itt és már most. Érdemeink szerint a poklot kapnánk, de az Atya Krisztusra tekintve ítéli oda azt a millió percből álló, nagyon részletgazdag, ezer szállal futó életet, aminek a vége nem a semmi, hanem a még elképzelhetetlenebb öröm és gyönyörűség.
A megváltás által Krisztus megismerteti velünk az élet útját, a teljes örömöt és az örökké tartó gyönyörűséget. Ne visszakozzunk ettől, csak mert könnyebb a bánatban és a lehangoltságban élni, csak mert könnyebb a sufni kulcsa. Megkaptuk a kastélyét is, legyünk bátrak belépni oda.
Veres Ábel (teológia, III. évfolyam)
„…elvétetik a lepel.“ (2Kor 3,16b)
2021 márciusában is oly sokan várunk arra, hogy lekerüljön minden lepel a szemünkről, megszűnjön minden hazugság és minden megtévesztés, ami miatt átláthatatlanná válnak az összefüggések az életünkben. Megtévesztés és összekuszáltság jellemzi a korszakot, amiben élünk – ezt fejezi ki korunk irodalma, illetve ábrázolja a képző- és filmművészet is. Ezt az összekuszáltságot már nem csak dédszüleink háborús emlékeinek feldolgozása, illetve nagyszüleink és szüleink diktatúrában elszenvedett fájdalmai közvetítik számunkra, hanem a mi jelenünk is egy összekuszált jelen, amit ki kell bogoznunk, fel kell dolgoznunk, mert meg szeretnénk érteni. Értetlenül nézzük szeretteink, szolgatársaink, tanárunk, barátaink szeretteinek a távozását a földi életből. Mi történt velünk, mi történik velünk, hol és ki keverte így össze az életünket?
Úgy érezhetjük, hogy egy lepel van előttünk, lepel, ami elrejti a válaszokat és az okokat, de nemcsak a vírus terjedésének, kezelésének, az oltásnak, illetve a történelem menetének összefüggéseit eltakaró lepel ez, hanem egy merőben más lepel, mely minden egyes emberi szívet külön-külön beborít. Ez a beborítás az, ami „a mai napig felfedetlenül megmaradt” (2Kor 3,14), és tovább rázza a már szétcsúszott képet a valóságunkról. Az a lepel, ami az emberiség szívét az ősidők óta beburkolja: eltompít bennünket, hasonlóan ehhez a minket körülvevő krízishez. A feladataink és a napirendünk, a karanténhelyzet megannyi új lehetősége a végeláthatatlan képernyőre meredésben, a félelemben és a gyászban tompulnak el. Megbénít bennünket is a bizonytalanság.
Nehéz úgy örömmel és várakozással készülni a húsvétra, hogy nem kapunk egyértelmű válaszokat az összezilált mindennapjainkra, félelmünkre és gyászunkra. Ellenben ez a sok megtörtség, értetlenség, fájdalom kiszakít minket abból a kellemes európai idillből, amiben másként tompultunk el. Az értetlenség, a kiúttalanság, minden kétség abba a teológiai körbe ráz bele minket, ahol ez a lepel a már igen és még nem feszültségében – a mi korszakunk és az újkorszak érintkezésében – egyszerre még rajtunk is van, de közben már el is vétetett. A hazugságot és a megtévesztést már akkor meghaladta a valóság, mikor Jézus Krisztus magára vette azt az átkot, ami rajtunk volt. Az átkot, ami bűnbe öltöztette a bűntelent azért, hogy mi a leleplezett valóságot láthassuk: a mi mennyei Atyánkat (Jn 14,9). A kereszt botránya, az Atya szeretete az a valóság, amiben vigaszunk lehet, ami kiútat jelenthet a teljes összezavarodottságból. De a kereszt önmagában néma, és a vigasz önmagában kevés. Ezért van szükség a húsvét csodájára, az ígéretre, mely reményt ad a vigaszunknak. Ez a remény pedig az első zsengéről (1Kor 15,23) tudomást szerezve, az örökélet bizonyosságában, a valóságot megismerve egy új korszakba születhet meg. Abba a korszakba, ahol bár fájdalmaink fájdalmak maradnak, félelmünk félelem marad, de a lepel Krisztus által levétetik a szívünkről, tehát meglátjuk a valóságot, hogy mindez a fájdalom és félelem egy nap fel fog oldódni (Zsid 2,15). Ezért a húsvét szép szimbóluma az újrakezdésnek, a betegség előtti világ újrakezdésének – de itt többről van szó a teraszok, az éttermek, a mozik újraéledésénél, hisz az igazi betegség töröltetik el. A gyászolók megvigasztaltatnak, a hamis, összekuszált világból kiábrándultak megelégítettnek, és ez csak egy szelete annak, amit megígért nekünk az, aki átokká lett helyettünk.
A 2021-es húsvét igazi húsvéttá válhat az életünkben, fájdalmakkal és félelmekkel megterhelve borulhatunk a kereszt elé, ahol a jó illatú felkent hordozza valójában mindezeket. Ünnepeljük úgy a húsvétot, hogy a keresztet szemlélve látjuk meg Isten szeretetét, „mert a kereszt teológusa azt mondja, ami a valóság” (Luther), a valóság pedig a szívünk lockdownjának feloldása után kezdődik. Ebből a valóságból táplálkozva, a szabadítást újra átélve ünnepeljük vasárnapjainkat a 2021-es esztendőben is!
Kép: Willem de Kooning: The Visit, 1966.
