Hit, erő és humor. Mindháromra komoly szükség volt egy olyan rendszerben, amely nem tisztelte az emberi méltóságot, a társadalom és az egyén szabadságjogait, mely ideológiákat gyártott arra, hogy miért lehet emberek tízezreit minden létező valós ok és előzetes tájékoztatás nélkül megfosztani a szabadságától, tulajdonától – illetve mindkettőtől.
Voltak, akik felemelték hangjukat, mert már nem tűrhették tovább azt az elnyomást, amely a legapróbb részletekig meg akarta tervezni az emberi élet minden egyes mozzanatát, mely eldöntötte, hogy az állampolgároknak mit és miért kell gondolniuk a világról: mit kell szeretniük és mire/kire kell ellenségként tekinteniük.
Ma, amikor az 1956-os forradalomra emlékezünk, idézzük fel azt a kort, amelyben jelentősen korlátozták a szabadságjogokat, békeidőben jegyrendszert vezettek be, háztartásonként és havonta 7 deciliter petróleumot porcióztak ki világítás céljából.
Azok között, akik felemelték hangjukat és tenni is akartak a változásokért, a rendszer megújításáért, tenni valamit az emberi élet sárba tiprása ellen, több olyan teológus hallgató is volt, aki a Károli elődjének számító Budapesti Református Teológiai Akadémiára járt és aki a mai Ráday Kollégium épületében lakott. Ezen hallgatók nemcsak egymás felé fordultak szeretettel, hanem a velük akár teljesen ellentétes meggyőződésűek felé is.
Emberek, szabad egyetemisták akartak lenni akkor, amikor a saját meggyőződésük hangoztatása oly gyakran meghurcoltatást vont maga után. Egyesek az életüket is kockáztatták a valódi szabadság kiharcolásáért. Óriási szerencse számunkra, hogy 60 évvel a forradalom után még sokan közöttünk vannak és céljuk, hogy szeretettel adják tovább az utókornak mindazt, amit az 1956-os forradalomban közösen és egyénileg is átéltek.
Dr. Horváth Erzsébet, a HTK Egyháztörténeti tanszékének vezetője, a Magyar Református Egyház Zsinati Levéltárának igazgatója úgy döntött, hogy a forradalomban részt vett teológusokkal interjúkat készít, melyeket aztán könyv formájában gyűjtött csokorba. Ez a könyv nemrég jelent meg. 2016. október 25-én a könyvben szereplőkkel találkozhattunk a HTK épületében, akik lelkesedéssel, meghatódottsággal beszéltek mindarról, amit egykor átéltek.
A megjelenteket Dr. Szabó István, a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke köszöntötte, aki az emlékezés fontosságára és a múlt megbecsülésére hívta fel a figyelmet. A tisztelgő megemlékezésen Komlósi Péter nyugalmazott Délpesti esperes, Varga László nyugalmazott főjegyző, Bán Béla nyugalmazott lelkész, valamint Horváth Barnabás Dávid és Horváth Erzsébet beszéltek a forradalom előzményeiről, a teológusok részvételéről, a szabadságharc jelenkori megítéléséről és azokról, a forradalmat negatívan jellemző nemzetközi hangokról is, amelyekkel napjainkban is találkozhatunk.
Bán Béla emlékezett meg azon hős teológus hallgatókról, akik nemcsak a hitükért, hanem az egész magyar nemzet szabadságáért áldozták életüket. Herceg Lajos és Magócsi István halála nemcsak az akkori évfolyam és az akadémia életében hagyott mély nyomot – hősiességük a mai károlis hallgatók számára is példát állított.
Herceg Lajos 1935-ben született Győrött, a forradalomkor 21 éves volt. Iskoláit kitűnő eredménnyel végezte. Azt a szándékot, hogy a lelkészi pályát választja, édesanyja nem fogadta nagy lelkesedéssel. Kitűnő érettségije után a Bécsi Orvostudományi Egyetemre jelentkezett, de származását rendszerellenesnek ítélte a diktatúra. Végül útja a Teológiai Akadémiára vezetett. 1956. október 30-án halt meg, a testét érő golyó szétroncsolta szívtájékát. A megemlékezésen testvére, Herceg Pál is megemlékezett mártírhalált halt bátyjáról.
Magócsi István 1934-ben született Monoron, leszármazottai ma is a településen élnek. Hamar érdeklődést mutatott a néprajz iránt, de hivatásának mégis a lelkészséget tartotta. 1956. október 23-án tartotta meg élete utolsó áhítatát: az ő életét is golyó oltotta ki. Mindkét mártírt az akkori Teológia udvarán temették el – emléküket 1989 óta tábla is őrzi a HTK épületében. Eszünkbe juthatnak erről Vörösmarty Mihály híres sorai: „Az nem lehet, hogy annyi szív Hiába onta vért, S keservben annyi hű kebel Szakadt meg a honért…”
Valóban nem lehetett e két ember áldozata hiábavaló. Nekünk, akik már évtizedekkel később tekintünk vissza mind Magyarország, mind a Károli történetére, emlékeznünk kell azokra, akik nélkül a mi szabadságunk sem lett volna elképzelhető. Legyen áldott e két teológus emlékezete!
