Különös élettel telt meg a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának épülete nemrégiben. Huszonhárom lelkes, elkötelezett fiatal költözött be az egyetem és a kollégium helyiségeibe azért, hogy a teológia háromnapos alkalmassági vizsgáján részt vegyen és tudásáról, elhivatottságáról számot adjon a teológiai tanárokból, egyházkerületi tisztségviselőkből és diákokból felálló vizsgabizottságok előtt.
Bár az érettségi vizsgák csak egy hónap múlva kezdődnek el, a vallástanári vagy lelkipásztori szakra jelentkező fiatalok már tavasz elején nagy lépést tehettek jövőjük felé. Az alkalmassági vizsgán való részvétel és megfelelés ugyanis elengedhetetlen feltétele a lelkipásztorrá és vallástanárrá válásnak. Három nap, amely nemcsak az ő jövőjükről, de a teológia jövőjéről és még ennél is többről dönt: a mi jövőnkről, egyházunk jövőjéről. Ez alatt a három nap alatt egy több mint húszfős csapat reggeltől estig azért dolgozik, hogy az alkalmassági vizsgára jelentkezőket megismerve és Isten akaratát felismerve azokat nyilvánítsák a képzésben való részvételre alkalmassá, akik jelenlegi tudásuk és hitük alapján a hatéves képzés elvégzésére és az utána következő több évtizedes elkötelezett szolgálatra felkészültek és alkalmasak.
A vizsga első napján a jelentkezők tárgyi tudása méretett meg: bibliaismereti, egyháztörténeti, általános műveltségi, nyelvhelyességi és egyházismereti tesztek és esszék megírásával bizonyíthatták elhivatottságukat a jelentkezők. Az első mérce ugyanis a felkészültség, az előre kiadott követelmények teljesítése. A második napon a tárgyi felkészültségről a lelki elhivatottságra került a hangsúly, melyről a jelentkezők egy egyházi, egy tanári és egy énekbizottságban adtak számot alkalmanként 10-15 perces beszélgetésekben. A hallgatók Istennel való kapcsolata, elhívása és az egyházról, valamint a lelkipásztori létformáról kialakított képe került a középpontba, hogy ezen keresztül világossá váljon elszántságuk és elkötelezettségük Isten és az Ő egyháza iránt. A harmadik napon egy, az összes teológiai tanárt magában foglaló plenáris ülésen vettek részt a felvételizők, amelynek végén már arról is tájékoztatást kaptak, hogy alkalmasnak találták-e őket a teológiai tanulmányokra.
Különös színfoltja ezeknek a beszélgetéseknek, hogy egymással és a felvételiben segédkező tanárokkal és teológusokkal találkozva a hallgatók egyházról, önmagukról és a lelkészségről kialakított szemlélete rövid idő alatt is sokat formálódhat. Ilyen változásról számolt be az egyik jelentkező, Ábel is, aki a következőképpen fogalmazott: „Mielőtt ide jöttem, kialakítottam magamban egy képet arról, hogy milyen lelkész szeretnék lenni. De az elmúlt három napban ez változott. Eddig úgy képzeltem el a református lelkészt, mint egy laza, hippis apostolt, itt viszont a játékok és a beszélgetések közben rájöttem, hogy a református lelkész nem lehet csapongó, őt a tartása teszi karakteressé.”
Mindez azonban csak egyetlen szelete annak, amit a jelentkezők ezekben a napokban megélnek. Az alkalmassági vizsga kötelező programjain túl számtalan lehetőségük volt a várossal, a teológiával és egymással is megismerkedni. Sőt, a teológia diákvezetősége és az őket segítő csapat minden este közös játékokra, közös beszélgetésekre is hívta a fiatalokat, miközben együtt, induló közösségként gondolkodhattak arról, hogy milyen is az ideális lelkész, vagy éppen mi teszi őket alkalmassá arra a hivatásra, amelyet választottak.
Bár a játék és a vizsgák feszültségéből való feloldás hevében eleinte komikus ideálislelkész-portrék elevenedtek meg a hallgatójelöltek fejében, rövid időn belül a valódi, mély gondolatok is teret kaptak ezekben a beszélgetésekben. Csaknem minden felvételiző véleményének formálódásában fellelhető volt egy-egy számára kedves, általa sokra tartott lelkész példája, de olyan is akadt, aki hívő nagymamája, vagy éppen gimnáziumi hitoktatója hatására döntötte el, hogy lelkipásztorként vagy vallástanárként szeretné Istent szolgálni.
A sok helyről érkező, különböző mintákat magukkal hozó, az Istennel való kapcsolatukat és elhívásukat egészen másképp megélő lelkipásztor- és vallástanárjelöltek sokszínűségében és háromnapi izgalmában egyetlen biztos pont volt, amelybe a felvételizők és a felvételi eljárást lebonyolító tanárok és teológusok is kapaszkodhattak: az ember Istentől kapja alkalmasságát. Arra is, hogy lelkipásztor legyen, és arra is, hogy egy alkalmassági vizsgán az Ő akaratát kutatva döntést hozzon a felvételizők alkalmassága kapcsán. Nem könnyű feladat ugyanis szinte kortársként véleményt nyilvánítani és a felvételizők alkalmas vagy alkalmatlan volta mellett állást foglalni a felvételi eljárásban aktívan részt vállaló Hallgatói Önkormányzat tagjainak. „Ahhoz, hogy valakit alkalmasnak lássunk és a tanárokkal közös szavazáson mellette voksoljunk, arra van szükségünk, hogy az adott személyt lelkileg letisztultnak, az előtte álló kihívásokra elég érettnek és önreflexióra képesnek lássuk. Mindez ugyanis elengedhetetlen a lelkileg és szellemileg is igencsak megterhelő hatéves teológiai képzés során. Az alkalmasságnak vannak olyan részei, amelyeket emberi eszközökkel nem tudunk lemérni. Ilyen például a hit. A hit, amelyet nem lehet bibliaismerettel vagy a szolgálatra elhívó Igével igazolni. Ezért van nagy szükségünk a döntéseink meghozatala során Isten jelenlétére és az Ő vezetésére, amelyet igyekszünk kutatni ezekben a napokban” –fogalmazott Varga Fanni, a Hittudományi Kar Hallgatói Önkormányzatának közösségi titkára.
Hasonlóan vélekedett Kocsev Miklós, a Hittudományi Kar dékánja is: „Mindaz, amit az alkalmassági vizsga során a jelentkezőkből látunk, csak egy-egy villanás. Legtöbbször még nem tudjuk a jelöltek érettségi eredményeit sem. Amire mi, tanárok kíváncsiak vagyunk, az a jelentkezők elhivatottsága és az, hogy ez az elhivatottság mire alapul. A hallgató elképzeléseit igyekszünk ütköztetni – amennyire ez lehetséges – az általunk megismert valósággal, és ez alapján hozzuk meg a magunk döntéseit, mely a harmadik nap plenáris ülésén a diákság képviseletének döntésével összeadódva kirajzolja, hogy kit találunk alkalmasnak a teológiai tanulmányokra és a lelkipásztori szolgálatra.”
A harmadik nap végén tizenhat jelentkező, tizenkét fiú és négy lány kapott alkalmas minősítést teológus–lelkész vagy vallástanár szakirányú képzésre. Tizenhat fiatal szeptemberben teológusként, vallástanárként tehet esküt a Hittudományi Kar évnyitóján. Akik remélhetőleg hat év múlva átvehetik teológus-lelkész vagy vallástanár szakos diplomájukat a Hittudományi Kar évzáróján. És akik hét év múlva a gyülekezeteinkben lesznek lelkipásztorok, vallástanárok. Az első lépést már megtették afelé, hogy Isten hivatalos szolgái legyenek a Magyarországi Református Egyházban.
Az első lépés megtétele után most sokaknak a második is közel van: az érettségi. Ez a következő lépés, melyet nekik kell – Isten kegyelméből – megtenniük ezen az úton, mert Isten akaratát elfogadva folyamatosan és tudatosan kell majd haladniuk a holtig tanuló papok útján ahhoz, hogy mindazt elérjék, amire Isten rendelte őket. Mert, ahogy Kocsev Miklós, dékán is megfogalmazta: „Minden nemzedéknek megvan a maga esélye, amellyel neki kell élnie, és csak az évek során derül ki, hogy egyes évfolyamok és személyek hogyan tudnak az Istentől kapott lehetőségükkel élni. De ha az idei alkalmassági vizsgáról kéne beszámolnom, annyit már most is el tudnék mondani, hogy jó emberekkel találkoztunk. Olyan emberekkel, akik – szerintünk – tudnak majd élni Istentől kapott lehetőségükkel.”
Forrás: parokia.hu
