Mindene a tanítás, azt mondja, ez készteti arra, hogy újra és újra képes legyen artikulálni, amit értéknek tart, és másokat is inspiráljon. Diákjainak segít rátalálni saját hangjukra, arra a karakterre, amely képes megszólítani a ma emberét.
Mindazokat, akik alig várják, hogy felsorakozhassanak az „oroszlánok” mögé. Papp Anette egyházzenész, kutató, karvezető, egyetemi docens, a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának oktatója volt a vendégünk.
Szigorú vizsgáztató?
A vizsgát fontos szituációnak tartom – ilyen szempontból igen. Nem puszta formalitás, hanem kitüntetett idő, hiszen mélyebb és irányított eszmecserére ad lehetőséget. Mindig vannak pontok az ember életében, amikor fontos az, hogy elrendezze azt, amivel több lett. Ez mindig vertikális és horizontális gyarapodás is, és a vizsga kiváló alkalom arra, hogy ezt a gyarapodást számba vegyük: ne csiszolgassuk, cizelláljuk, hanem rendezzük azt, amit mondani szeretnénk.
Úgy hírlik, nincs két egymást követő félév, amelyben egyformán adná le a tananyagot. Ennek mi az oka?
Nagyon komolyan veszem a tanítást, mert az számomra alkotói folyamat, amit az hoz elő, aki ott ül, akit meg kell szólítani. Engem ez inspirál. Ezért nem szívesen hagyok el órát, mert hihetetlenül doppingol az a helyzet, hogy bemegyek, meglátom, aki ott ül, vagy tudok róla valamit, vagy nem, de szeretném megtudni, és szeretnék neki átadni valamit az egyházzene kincseiből. Ez a „neki” a nagyon fontos. Ezért változik mindig, hogy hogyan és mit adok le. Minden évfolyam más, de ha ugyanazokkal találkozom, évről évre akkor is változnak, esetleg elhivatottabbak valami iránt.
Tehát számít, hogy ott és akkor mi érvényes.
Hát persze, ez fontos eleme az alkotásnak. Az összevisszaságot viszont nem szeretem, az nagyon távol áll az óráimtól is. Megpróbálok előre tervezni, minden órára készülök. Szeretem elgondolni, hogy azok, akik ott lesznek, milyen témában kívánnak nagyobb gondosságot a részemről, vagy miben kevésbé. Mi az, ami őket jobban érdekelheti, vagy megszólíthatja egyáltalán. Ez a megszólítás nekem nagyon fontos. Így indul el az az interakció, amelyben valamit közösen alkotunk.
Ez talán a diákokat is segít meggyőzni arról, hogy amit tanulnak, hasznos és fontos. Sokan hivatkozhatnak arra is, hogy nincsen zenei érzékük vagy énekes tehetségük.
Azt az első órák egyikén tisztázzuk, hogy nem előadóművészeket képzelek el a másik oldalon, és nem is azzá szeretném őket kiképezni. Ami nagyon fontos viszont, hogy a zene az élet szerves része, az istentiszteletnek pedig szerves része az egyházi éneklés. Tevékeny része, mert a gyülekezet bele tud kapcsolódni az éneklésbe. Ami nem más, mint az Isten dicsőítése, illetve az Isten megszólítása, amely a zenén keresztül kap olyan plusz hordozó erőt, amivel a kommunikáció Isten és ember között magasabb szintre kerül. Ezért fontos az egyházi zene. Én elsősoron azt várom el az itt tanuló növendékektől, hogy meg tudják különböztetni, melyik éneket érdemes beemelni a liturgiába és melyiket nem. Értékítéletet kapnak és mellé képviselő erőt, mert egy lelkésznek tudnia kell képviselnie, mi alapján választ. Erre szeretném őket felvértezni.
Egy korábbi interjúban azt nyilatkozta, hogy a 18. századig van megelégedve az egyházzenével, és az azutáni időszakkal már elég kritikus – beleértve a mai dicsőítő énekeket is. Ennek mi az oka?
A 18. századig a liturgia és a gyülekezeti éneklés szervesebb egységben működött, mint ma. Ebben a szervesebb egységben az egyházi ének nagyobb közösség egyetemes kifejeződése volt. Nem egyéni hang szólalt meg az egyházi énekben, hanem egy adott közösség hittapasztalata. Ez bomlott meg a 18. század óta. Az individualizálódás nem hiszem, hogy minden esetben jót tett az egyházi éneknek.
Kevésbé közvetlen gyülekezeti közösségekben az éneklés viszont ajtót nyithat arra, hogy a közösségformálódás elinduljon.
Így gondolom én is, de ez valóban közösséggé kell hogy formáljon. Az egyházi éneknek közösségi szimbólumnak kell lenni. Nem gondolom, hogy ebben nincs helye egyéni hangnak. Az ókeresztyén korban például a közösségi éneklés összetartotta a liturgiát, a közösségi alkalmakat, de ebben helye volt a szólista éneknek. Ez azt jelenti, hogy ha valakinek nagyobb, több tudása van valamiről – például szépen énekel, meg tud szólaltatni művészi módon egy szentírási szakaszt –, akkor engedjük meg neki. De nem olyan módon, hogy odaáll, és a végén megtapsoljuk, hogy milyen okos, ügyes, hanem úgy, hogy valamiben szeretnénk elmélyedni vagy rácsodálkozni, hogy milyen szép, hogy milyen igaz, hogy milyen mélységei vannak, és ehhez segítséget adhat egy művészi megszólaltatás. Erről a reformáció lemondott, aminek azon a ponton létjogosultsága volt. Annyira individualizálódott a 16. századra az előadásmód – gondoljunk csak a kiválóan képzett szólistákra, kórusokra, professzionális énekegyüttesekre és zeneszerzőkre –, hogy ebből vissza kellett venni, mert a közösség ebből kimaradt. Minden nagyon professzionális volt, csak éppen a hívő közösség már nem kapott hangot. Azóta már eltelt annyi idő, hogy ebben egy egészséges egyensúlyra törekedhessünk.
Úgy érzi, a dicsőítő énekekre ismét veszélyt jelent az individualizmus?
Igen. Az individualizálódás ma ismét olyan szintet ölt, hogy az a közösségi élet kárára megy. Ebben egészségesebb egyensúlyt kell találni.
Mit gondol, miért van szükség ahhoz régi formákra, hogy örök érvényű és jó dolgokat együtt megvalósíthassunk? Miért ne lehetne ezt kortárs hangon is, szakmailag jól képviselve helyes indíttatásból tenni?
Jó kérdés. Nem gondolom, hogy a kortárs hangot ki kellene hagyni. Minden kornak személyes aprópénzre kell váltani azt a megélt igazságot, amit szeretne kifejezni. A kifejezési forma az, amit néha rosszallóan figyelek. Hangsúlyozom: nem ifjúsági ének kontra gyülekezeti ének probléma ez. Amikor a Szent közelében vagyunk, amikor a Magasságos Isten elé lépünk, akkor nem én lépek oda, vagy te, vagy mi. Ezt nagyon sokszor korszakok felejtik el, mert a korszellem alól nehezen vonjuk ki magunkat. Ebben kell önmérsékletet tanúsítani, és ezt kell alaposabban átgondolni mindig. Persze én is odalépek személy szerint, de amikor odalépek, annak van egy formája. Ahogy az ember nem rövidnadrágban megy az istentiszteletre sem. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem én megyek oda, vagy erőszakot veszek magamon azzal, hogy felhúzok egy rendes ruhát, hanem egyszerűen rendezett formába öltöm azt, amit oda szeretnék vinni. Ez a rendezett forma lehet a kulcs.
A kortárs hangról pedig amit fontosnak tartok: az ifjúsági ének is kortárs hang, de kortárs hang Kurtág György is, vagy Vidovszky László, vagy Barta Gergely. Azt se felejtsük el, hogy kortárs hangon megszólalni művészi formában mit jelent.
Minőséget elsősorban.
Igen. Amikor valaki három akkorddal odaáll valahova, és azt mondja, hogy ez a kortárs zene, azt nyugodtan kikérhetjük magunknak. De ugyanígy: mitől kortárs egy megszólalás a képzőművészetben vagy a színházi életben? Ez általános probléma, ami az istentiszteleti életünkben elsősorban a zenében jelentkezik. Egyébként attól egyetemes érvényű valami, hogy ami megszólal a 16., vagy 17., vagy 18. században, az ránk is vonatkozik, vagyis megszólítja a mai embert is. Az, ami ma megszólít engem, de holnap már a gyerekemet nem fogja, azon el kell gondolkodni. A közösségek azt tudják továbbörökíteni igazán, amit jóízűen tudnak rá örökíteni az unokájukra is.
A régiek mintha meg tudták volna fogalmazni mi az, ami örök érvényű és mi az, ami továbbörökíthető, mi pedig ha meg tudunk is ilyet fogalmazni, úgy tűnik, mintha nem tudnánk érvényesíteni ezeket a felismeréseket, nem váltanánk cselekvésre.
Egy nemzedéknek mindig számba kell vennie az örökséget. Ha kimarad ez a láncszem, akkor nagyon nehéz ezt a folyamatot továbbvinni. Ebben valahol hibáztunk. Valahol megakadt ez az örökítési folyamat. Nyilván, a kommunizmus negyven évét, meg mindenfélét ide lehetne hozni az okokat keresve. Föl kell venni a fonalat: kik voltunk, hol vagyunk, hová megyünk? Ebben a sorrendben.
Erre a számvetésre szüksége lehet a lelkészi pályára lépő fiataloknak is, akiket többek között Ön is mentorál.
Főleg az utóbbi tíz évben látom, hogy akik bejönnek, más nemzedék, ezért én is tipródom, hogy mire van szükségük. Elsősoron arra, hogy önmagukról ismereteket szerezzenek. Nagyon fiatalon érkeznek a teológiára, ami önmagában nem baj. Sok szempontból már érettek, de sok szempontból még nem. Az érési folyamat rendkívül fontos, és az a kérdés, hogy mire lehet szükségük az éréshez. Szeretném segíteni őket az önismeretben, abban, hogy el tudják magukat helyezni valahol.
Hogyan tud segíteni nekik?
Ami számomra rendkívül fontos, hogy barátkozzanak meg önmagukkal. Ebben szerepe van az éneklésnek is. A legtöbb ifjú úgy érkezik hozzám, hogy gyakorlatilag nem tudja, mi a saját hangja – átvitt és gyakorlati értelemben sem. A zenei oktatás – sajnos – teljesen leépült, jó esetben általános iskolában énekelt utoljára az, aki ide kerül. Aztán a gimnázium teljesen kimaradt, otthon, a családban sem énekelnek már. Ebben az elektronikus világban az éneklés azt jelenti, hogy feltölt, letölt, bekapcsol, kikapcsol. A zene állandóan szól, de nem tőlük, és ezért a saját hangján megszólalni sokaknak megrázó élmény. Hogy nekem ezt most, itt el kell énekelni valamilyen módon. És látom, hogy nem tudja, hogy milyen a saját hangja. Ám ahogy rátalál a saját énekhangjára, majdnem a saját belső hangjára is rátalál. Én ezt a pszichológiából hallottam, ismerem, de soha nem láttam annyira aprópénzre váltva, mint itt az utóbbi években. A szemem láttára erősödnek meg. Nem azért, mert nagyon szépen énekelnek, hanem azért, mert ez egy belső út végigjárása is, amelynek során eljutnak odáig, hogy van bennük valami, és ezt képesek formába önteni, artikulálni. A személyiség belső fejlődése, érése sem más, mint artikuláció. Sőt, az értelmiségi lét és a keresztyén lét is az: egy felismerés formába öntése.
Tulajdonképpen az emberré válásról beszél.
Abszolút. Ez itt történik a szemünk előtt. Bejön valaki 18 évesen, jó esetben még a kamaszkora vége felé jár. Igen, itt történik meg vele, hogy lesz belőle egy artikulált lény. És ennek megvan a szépsége és a nehézsége is. Rettenetesen nehéz kérdés, hogy hol kezdjem el őt nyesegetni. Egyáltalán, kell-e? Vagy megvárom, amíg lesz belőle valami. Évről évre rá kell hogy csodálkozzak: idejön, és még egy kis amorf pacni – valamikor jól nevelt, valamikor nem, ezt is le kell vetkőzni, hogy jól nevelt pacni, mert akkor az marad örök életére. Valami karaktert kap az élete, és fontos, hogy ezeket a körvonalakat ne kezdje el az ember idejekorán letörni. És lázadjon! Én nagy felbujtója vagyok ám, hogy lázadjon, mert az életjel, amit én sokszor hiányolok belőlük.
A tanítványai említették, hogy Önnel lehet is vitázni.
Ahol nem vitáznak, csak beállnak a sorba, azzal nem lehet mit kezdeni. Nem az a közösségi lét, hogy együtt bégetek a másikkal. Ezért hangoztatom a diákoknak, hogy át kell élni ezeknek az éveknek a küzdelmeit, emberré kell válni. Akkor fogom a saját hangomat megtalálni és a saját önkifejezésemet is, ha nem a többivel trappolok ott, a sorban. Ezt ki kell alakítani valamilyen módon. Ez valakinek könnyebben megy, valakinek nehezebben. De olyan szép, hogy ötödévben már lehet látni, hogy mi lesz az ő kis útja, amin jó reménységgel el lehet őt indítani. Ekkor már ott a tettvágy az ő szemében is, már viszi a lába, már indul…
Egyre több fiatal nő kerül a teológiára. Őket hogy szeretné útnak indítani?
Valóban egyre több a lány. Ezt nem érdemes szépíteni: felvettük őket, mert alkalmasak. Igen, de utána ők fokozottan hátrányos helyzetben vannak, mert az egyházszemléletünk elég erősen férfiirányultságú, aminek megvannak a történelmi hagyományai. Nyilván nem az az elvárás, hogy a nőből legyen férfi. Egy nő sosem lesz férfi, és ne is legyen! Ahogy fordítva sem. Inkább azt vegyük észre, hogy a mai kor különösen kedvez a női hangnak! Egy női hang pont abban jó, hogy betöltheti a hídverő és gyógyító szerepet a gyülekezetekben. A teológák között van sok erre igen alkalmas, aki a saját hangját megtalálva, mégis integratív, építő módon tud egy közösséget formálni, hiszen problémaérzékenyek, amellett kifejezetten jó prédikációk születnek lányoktól, mert képesek megszólítani az embereket. A felnövekvő generációkat épp úgy, mint a távozókat, ami egyensúlyt hozhat az egyházi életben. Mindemellett elképesztően fontos egy jó férfiminta, amit egy nő nem tud és nem is feladata megadni. Egy nő akkor tud jól nőként működni, ha van mellette egy ütőképes férfigeneráció.
És van?
Hát persze! Mindig sírunk, zokogunk, de ha hiányérzetünk van, az a mi munkánk gyümölcse vagy gyümölcstelensége is. Az a baj, hogy talán túl korán tesszük a vállukra azt a terhet, hogy na, ti lesztek az új nemzedék, tessék virítani. Ki kellene várnunk nekünk is, amíg megérnek erre. Talán korán kezdünk aratni. És talán korán is jönnek be a teológiára 18 évesen. Persze, nem azon kellene gondolkodnunk, hogyan tartsuk vissza őket, de azon igen, hogy hogyan biztosítsuk a lehetőséget erre az érési folyamatra. Szülőként nyilván én is tudom, hogy államilag finanszírozott félévek vannak, pedig jó lenne, ha egy fiatal úgy jönne ide, hogy előtte tanult valami mást. De azt ki finanszírozza, ugye? Nem elég, hogy ő vállalta, hogy a család- és egzisztencialapítással vár 27 vagy 30 éves koráig – ami épp elég hátrány –, de akkor még ő vagy a szülei fizessenek is. Az is szép dolog, ha belekóstolnak a fiatalok a munkába, de elsősoron a tanulás ideje lenne ez a 22–27 év közötti időszak. Azt kellene valahogy nekünk minden erővel biztosítani, hogy ők megkapják ezt a lehetőséget. Tanulhassanak, kutathassanak, érhessenek, külföldre mehessenek. A 16. századig szponzorokat kaptak ehhez, elmentek, tanultak, hazajöttek, befektették, arattunk. Ezt sajnos nem lehet megspórolni. Adjunk nekik időt. Szerintem ez volna a legjobb befektetés.
Mi a legfőbb tanács azoknak a fiataloknak, akik így vagy úgy, de a lelkipásztori hivatást választják?
A legfontosabb tanácsom, hogy legyenek közösségben egymással, ne magányosodjanak el. Hogy amikor megkezdődik a gyülekezeti szolgálatuk, ne azt érezzék, hogy itt állok a vártán egyedül, magam mögé nézek, és nincs ott senki. Ez rettenetes. Ennek nem szabad előfordulnia. Ezt tanácsolom nekik, miközben pontosan tudom, hogy nem vagyunk egyformák. Lehet, hogy másképp gondolkodunk, de az nem merülhet fel a fejemben, hogy ő nekem nem harcostársam a végcél tekintetében. Ezt tudnom kell, és azt, hogy ebben soha nem maradok egyedül, mert ha bármilyen problémám vagy kérdésem van, akkor lesz, aki ott áll mellettem. Nem én trappolok egyedül a sorban, hanem generációk hosszú láncolatához csatlakozom. És ez biztonságot ad, mert van háló fölöttem, alattam és mellettem. Ők ezt a mellettem-dimenziót kellene, hogy már a teológián megéljék. Mert az, hogy majd az örök élet meg a megelőző generációk adnak egy vértezetet, rendben van, de meg kell hogy legyen a bizalmi háló egymás felé a nagyjából azonos korúak között. Ezzel tud valaki úgy kilépni az életbe, hogy ide nekem az oroszlánt is! Amikor ez nincs meg, biztonsági játékosok lesznek. Pont abból vesznek vissza, amiben ők nagyon saját maguk tudnának lenni. A megfelelés útját keresik, úgy viszont nem tudják megfutni azt a pályát, amire elhívattak.
Attól félnek, hogy ha konfrontálódni kellene, akkor…
...ők maradnának egyedül. Nem arra biztatom a leendő református lelkészeket, hogy szablyával menjenek és kaszaboljanak, de bizonyos helyzetekben álljanak ki. Formátumokra van szükség, nem a szürke eminenciára. Nem abban az értelemben, hogy valaki extravagáns legyen, de igenis, karakterekre van szükség. Ezt a valamilyenséget meg kell mutatni. Nem lehetnek langyosak.
Ez a karakteresség vonzotta a reformátusságban?
Sokan tudják rólam, hogy hívő családból származom, de nem reformátusból. A hetvenes években nőttem föl, mégsem merült fel soha, hogy ne menjek templomba. Egy nagyon jó, hívő családban nevelkedtem, de aztán jött a rázós kamaszkor, amikor mindenfajta kérdéseim lettek. És azért lettem református, azért választottam ezt a felekezetet, mert a felmerülő kérdéseimre itt találtam válaszokat. Rettenetesen kerestem az igazságot, és nem elégedtem meg azzal, amit a család vagy a pap bácsi válaszolni tudott. Úgy hiszem, Isten Lelke vezetett engem a város református gyülekezetébe. A lelkipásztor érdeklődve fogadta a kérdéseimet, és én ezt lehetőségként éltem meg. Főleg azért, mert amikor nap mint nap elmentem a parókia előtt, akkor a kiszűrődő fénynél láttam, hogy irtózatos mennyiségű könyve van, ami engem nagyon vonzott. Mondtam neki, hogy láttam, sok könyve van, erre felajánlotta, hogy szívesen kölcsön is ad belőlük, ha kérek. Ez nagyon sokáig így működött: könyveket vittem, feltettem a kérdéseimet, ő levette a dogmatikai műveket a polcról, kikereste, majd elolvasta velem a vonatkozó részeket. Szóval, iszonyú komolyan vette a kérdéseimet, és meg is tudta válaszolni, én pedig el tudtam fogadni azokat a válaszokat. Nem azért választottam a református egyházat, mert ez tökéletes egyház, hanem azért, mert ezek „az” elfogadható válaszok számomra, és én ezt képviselem, az egyházamat pedig teljes mellszélességgel vállalom. Ennek az egyháznak hallatlan értékei és jövőbe mutató perspektívái vannak.
Milyen értelemben?
Nagyon tehetséges fiatalokat látok itt, akiknek vannak vízióik, és elég egy kis gyújtószikra, hogy lángra lobbanjon, ami ott van bennük, és hogy be lehessen állni mögéjük. Nem ámokfutó fiatalokról van szó, hanem nagyon komoly, ügyes fiatalokról. Egyáltalán nem temetnék semmit, mert amilyen könnyen leépítjük magunkat – mert látom persze a leépülés jeleit, hogyne látnám, siránkozom is felettük –, azt is látom, hogy itt elég egy ember, aki mindent megfordít, és elég utána néhány év, és minden megfordul. Megvannak erre a nagyon is reális lehetőségek. A széles embertömegek pedig őket várják. Az emberek igenis, megszólíthatók, és ebben az iszonyú bizonytalan világban arra vágynak, hogy végre beállhassanak valaki mögé. Ezekben a fiatalokban ott van az a harci virtus, amit csak ők tudnak. Kényelmes, kispolgári élet helyett keresik a kitörési pontokat. Látom bennük az oroszlánt.
Képek: Füle Tamás
Forrás: http://www.parokia.hu
