A Rendszeres Teológiai Tanszék

SZŰCS FERENC

A 19. század közepén megalakult református teológiai főiskolán a kezdeti években még nem jelent meg a mai értelemben vett tanszéki struktúra, de a schleiermacheri felosztás szerinti diszciplinák mind a négy szakcsoportját tanították már különböző csoportosításokban.

Az induló főiskola számára nagy nyereség volt, hogy Ballagi Mór (1815–1891, 1848 előtt Bloch Móricz) személyében olyan tudós polihisztort kapott, aki a nyelvészettől a bölcseleten át a dogmatikáig minden tárgy színvonalas előadására alkalmas volt. Ballagi egyébként 1877-ig volt az iskola tanára, és e több, mint két évtized során tudományosan igényes, de szabadelvű teológiai szemlélete, Török Páléval összhangban, meghatározta az egész intézmény arculatát. Ballagi Mór a tübingeni egyetemen szerzett bölcsészeti doktorátust, és Pestre kerülése előtt négy éven át (1851–1855) a kecskeméti főiskola tanára volt, ahol köztetszéssel és „szép sikerrel" végezte munkáját. Huszonöt évesen már az Tudományos Akadémia levelező tagjává választotta.

A dogmatikát saját kéziratos jegyzetei alapján adta elő Ch. Baur és Ewald történetkritikai szellemében és a hegeli filozófia hatása alatt. Ez az irányzat az eszme folyamatos fejlődésének fényében látta a keresztyénség történeti útját is, ezért szakított minden olyan hagyománnyal, amely a korszellem számára elfogadhatatlannak látszott. Ezért egyaránt kritikával tekint mind a bibliai, mind a reformátori hagyományra, tagadja Isten transzcendenciáját, a kijelentés és a csoda lehetőségét. A csodák tekintetében valójában deista nézeteket vall: a csoda, mint Isten teremtői rendjének megszakítása, nem egyeztethető össze Isten tiszta fogalmával. A dogmákhoz való ragaszkodást a keresztyénség megkövülésének és zsákutcájának tekinti, és az evangéliumban inkább olyan radikális hajtőerőt lát, amely az emberi személyiség és a szabadság kiteljesedése irányában hat.

Ballagi Mór liberális eszméi az egyházias ortodoxiát védekezésre késztették. Filó Lajos egyháztörténész, aki két esztendőn át Ballagi tanártársa is volt (1858-1860), majd nagykőrösi lelkipásztor lett, több írásában is polémizál a Biblia tekintélyét támadó nézetekkel. Különösen Krisztus feltámadásának valóságát veszi védelmébe, amelyen a keresztyén hit áll, vagy esik. Ballagi Mór Tájékozás a theologia mezején (Válasz Filó Lajosnak) című írásában válaszol. Elfogadja a keresztyén hit pozitív tényeit, de azok értelmezését korhoz kötöttnek tartja. Krisztus feltámadása mennybemenetele spirituálisan értelmezendő. A tanítványok abban hittek, hogy Jézus szelleme velük marad. Filó Lajos távozásának feltehető oka a közöttük kialakult feszültség volt.

Még határozottabb támadás indult a pesti liberalizmus ellen Debrecenből, amelynek vezéralakja Balogh Ferenc egyháztörténész professzor volt. A Figyelmezőben megjelent kemény hangú írások középpontjában az 1871-ben megalakult Protestáns Egylet állt, amelynek Kovács Alberttel együtt Ballagi is meghatározó személyisége volt. Az egyháztól elidegenedett értelmiség megszólítását és a református közélet aktivizálását célul kitűző egyesület jó szándékai ellenére, kétségtelenül szembe került az egyház hitvallásos tradíciójával, így a vészjelzések megalapozottak voltak, noha maga az apologéta buzgóság sem kínált hatékony gyógyszert az egyházi élet megújítására.

Ballagi Mór mellett rendszeres teológiai tárgyakat tanított még az ugyancsak Kecskemétről rövid időre (1858–1860) átkerült Tatai András, aki egyaránt harcolt az ortodoxia magabiztossága és a hitet gyöngítő racionalizmus ellen. Csekey Sándor a 19. század „nagy egyházatyájának" nevezi, aki az aláhanyatlott lelki és egyházi élet mélyhitű ébresztője volt. Egészségi állapotára hivatkozva ment vissza újra Kecskemétre.

Hosszabb-rövidebb ideig tanított rendszeres teológiai tárgyakat maga Török Pál is, illetve Bihari Imre, a fiatalon elhunyt Peti József (1859–1862), valamint Molnár Aladár (1862–1867), Dömötör János (1867–1873) és Bihari Péter. Különösen a bölcseleti tárgyak előadásánál jelentett nagy előnyt, hogy a főgimnázium tanárait is be lehetett vonni az oktatásba.

Amíg az iskola közös – evangélikus és református – jellege fennállt (1865-ig), az ágostai hitvallású evangélikus hallgatóknak Székács József adta elő a dogmatikát.

Külön rendszeres teológiai tanszék csak Ballagi Mór nyugalomba vonulása után (1877) létesült, erre az egyházkerület Szőts Farkast választja meg előbb helyettes, majd 1879-től rendes tanárrá. Ő már az iskola volt tanulójaként került katedrára. Ezt a tisztséget haláláig (1918) betölti, így egyike az Akadémián leghosszabb ideig szolgáló tanároknak. Vallásbölcsészet, Keresztyén hittan, illetve Keresztyén erkölcstan című litografált jegyzetei schleiermacheri hatásról árulkodnak.

„Általánosan elismert elv, hogy a vallás legbensőbb és sajátképeni magva az érzelem. Csak az érzelem képes a vallásnak bensőségét és melegségét megadni, akár a rideg intellektualizmussal, akár a száraz moralizmussal szemben"

– írja. Vallásbölcsészetét ma inkább vallásfenomenológiának nevezhetnénk, amely a vallás általános leírását tűzi ki célul, ahol az isteneszme eredetét „...a revelatio és evolutio kombinálásából" kísérli meg levezetni, azaz a kijelentés és a lélektani tapasztalatok egybevetéséből. Nagy Barna szerint ugyanakkor Szőts Farkas több mint négy évtizedes tanári pályája során eljutott Ballagiék liberális teológiájának kritikájáig is. 1914-ben már látja annak alapvető hibáját, hogy „hit nélkül akar hittant szervezni." Felismerte az akkor ébredező belmissziói mozgalom jelentőségét.

„A magyar protestantizmus csak úgy és csak akkor gyógyul ki mai sorvadásos, vérszegény állapotából, ha a valódi belmisszió útján evangéliumi erőkkel telíti vézna hitét..."

 Dogmatikája csak hiányos formában maradt fenn, amely rövid bevezetésből, dogmatörténeti áttekintésből és szimbolikai részből áll. Sajnálatos módon éppen tételes hittanának kifejtését nem ismerhetjük.

Ugyancsak hosszú időre, korszakosan határozta meg a tanszék irányát Sebestyén Jenő professzor (1918–1946) történelmi kálvinizmusa. Sebestyén 1907 és 1910 között, utrechti ösztöndíjas évei alatt ismerkedett meg Abraham Kuyper munkásságával Hugo Visscher professzor közvetítésével. Történelmi kálvinizmuson olyan, az Isten szuverenitásának teológiájából levezetett vallási, világnézeti gondolkozásmódot értett, amely érezteti hatását az emberi élet minden területén. Ezért, noha a református keresztyénséget és a kálvinizmust gyakorlatilag azonosnak tartja, a kettő között különbséget is tesz. Ha vallási, teológiai értelemben beszélünk róla, akkor a református keresztyénséget használjuk, amennyiben azonban világnézeti és politikai hatásaira is gondolunk, akkor kálvinizmusnak nevezzük. Történelminek pedig azért nevezhető ez az irányzat, mert egyrészt a kálvinizmus négy évszázados hagyományára épül, másrészt pedig azért, mert magának a történelmet általános kegyelmével formáló Istennek tulajdonít döntő szerepet, aki féken tartja a gonoszt, és minden jónak és szépnek a munkálója is egyben. A történelem ezáltal bizonyos autonómiát is kapott, de ez nem Istennek és a történelemnek a viszonyára, hanem az egyháznak és a világnak a kapcsolatára értendő elsősorban.

A történelmi kálvinizmus valójában a római katolikus dominancia ellenében akarja az egyházat és a világot úgy szétválasztani, hogy az utóbbiban mégsem az Isten nélküli szekularizmus, hanem Isten uralma érvényesüljön. Így például az egyház közvetlen részvételét a politikában elutasította, de a kálvinizmusnak ezt egyenesen kötelességévé tette. 1920-ban létre is jött a Kálvinista Politikai Szövetség, amely holland mintára később politikai párttá alakulhatott volna. Erre azonban a Hollandiáétól nagyban eltérő magyar társadalom szerkezete nem volt alkalmas.

Sebestyén Jenő hatása tehát közvetlen tanítványi körén túl országos jelentőségűvé is növekedett az általa szerkesztett egyháztársadalmi hetilap, a Kálvinista Szemle (1920–1933, később Magyar Kálvinizmus 1934–1938), a Kálvin János Társaság, a hozzá közel álló Soli Deo Gloria Diákszövetség, a Holland Magyar Kálvinista Könyvtár orgánumai által. Az Amszterdami Szabadegyetem 1930-ban tiszteletbeli doktori címmel tüntette ki. A református identitás karakteres megjelenítése szembe állította mind a belmissziói egyesületek úgynevezett „általános keresztyénségével", mind a többi hazai főiskolán akkor már virágzó barthi teológiával. Szerinte a református teológia nemcsak Rómával áll éles ellentétben, hanem minden olyan irányzattal is, amely az emberből indul ki, és az emberre akarja építeni a teológiát, nem pedig Istenre. Ez nagy mértékben összecseng ugyan Barth teológiájával, Sebestyén azonban a német teológiát általában és Barthot magát sem tartotta eléggé reformátusnak ahhoz, hogy benne a hitvallásosan megalapozott teológia megújítóját lássa. Gyakran emlegetett mondása volt, hogy a magyar teológus vonatának Hollandia a végállomása, és nem száll ki fél úton Németországban.

Sebestyén professzor az általa előadott tárgyak szinte mindegyikéből adott ki sokszorosított jegyzetet, emellett számos monográfiát és tanulmányt jegyzett szerzőként. Református etika című munkája 1993-ban, Református Dogmatika című jegyzetgyűjteménye 1994-ben jelent meg nyomtatott formában. Ma már alig eldönthető, hogy dogmatikájából a pneumatológiai rész elvi avagy valamilyen technikai ok folytán hiányzik. Sebestyén Jenő 1946-ig működött, mint rendes tanár, de 1949-ig óraadóként tanított még mint nyugalmazott professzor. 1950-ben Budapesten hunyt el.

1949 szeptember elsejétől Victor János lett a tanszék vezető professzora. Ez már második tanárságának kezdetét jelentette, mivel már korábban, 1925 és 1932 között a filozófiai, pedagógiai és vallástudományi tárgyakat oktatta az Akadémián. Teológiai tanulmányai mellett ugyanis a budapesti egyetemen bölcsészetet végzett, és ugyanitt doktori fokozatot is szerzett. Victor János belmissziói kötődését családi gyökerei is táplálták, de valójában Mott Jánossal történt találkozása kötelezte el a diákmissziói szolgálatra. Első tanárságának hét éve alatt ő kezdte el a tanári vezetéssel folyó teológus bibliaórákat. A Sebestyén Jenő által fémjelzett történelmi kálvinizmus és az úgynevezett „általános keresztyénség" feszültségei akkoriban kiéleződtek mind a tanári karon belül, mind az ifjúság körében. Mindenesetre találó megállapítás, hogy a két irányzatnak szüksége volt egymásra.

Victor János, Sebestyén Jenő utódaként, mint gyülekezet- és templomépítő lelkipásztor került katedrára a Szabadság téri egyházközségből, mégpedig oly módon, hogy már hatalmas irodalmi és fordítói munkásság állt mögötte (például Kálvin Kis Institutiója, Fosdick művei, a Heidelbergi Káté fordításának átdolgozása stb.). 1943-ban megjelent Református hiszekegy című műve pedig méltó válasz volt az „általános keresztyénség" vádjára. Dogmatikai és etikai kurzusai sokszorosított formában jelentek meg (dogmatikájából hiányzik az eszkatológiai rész), amelyek átdolgozott formában még a hetvenes években is tankönyvül szolgáltak az Akadémián. Felfogásán érződik Barth Károly hatása, bár Victor János formálisan nem tekinthető barthiánusnak. Az általános kegyelemről szóló tanítása például sokáig alapvető „forrásnak" számított az úgynevezett „szolgálat teológiájához". Kiegyensúlyozott teológiai látása azonban mentes tudott maradni annak szélsőségeitől.

Tanársága idejére esett az 1953-as tantervi reform, amely új tárgyként vezette be a dogmatörténetet és a dogmatikai prolegomenát.

Victor János halála után (1954) Nagy Barna vette át a tanszék vezetését, aki korábban a megszűnt sárospataki teológián volt a rendszeres teológia professzora (1937–1951). Ő Barth Károly tanítványaként elkötelezett maradt mesterének teológiájához, Barth pedig őt egyik legtehetségesebb tanítványaként tartotta számon. Ennek nyomát megtalálhatjuk doktori értekezésében is, amelynek címe A theologiai módszer problémája az úgynevezett dialektika theologiában. Nagy Barna a nemzetközi Kálvin-kutatásban is rangos helyet foglal el, Kálvin ófrancia nyelven gyorsírásban megmaradt prédikációit például ő ültette át modern francia nyelvre, és rendezte sajtó alá. Igen jelentősek Kálvin-kommentárjainak fordításai, illetve egy Kálvin teológiáját elemző mű fordítása.

Nagy Barnát 1957-ben letartóztatják. Bár a tanári kar 1958. június 20-i ülésén még 25 éves szolgálata alkalmából hűségjutalmat szavaz meg a számára, néhány héttel később megérkezik az Egyetemes Konvent Elnökségének határozata, amely megfosztja katedrájától. A Tiszáninneni Református Egyházkerület Gyűjteményeihez helyezik át. Itthon folyamatos mellőzésben volt része, a zürichi egyetem azonban 1967-ben tiszteletbeli doktorává avatja. Viszonylag fiatalon, hatvan éves korában, 1969-ben hunyt el.

A tanári kar a Nagy Barna eltávolítását tárgyaló gyűlésen (1958. július 14.) úgy határozott, hogy pályázat mellőzésével Békefi Benő nyíregyházi esperest, debreceni teológiai tanárt hívja meg a rendszeres teológiai tanszék élére. Ő az ébredés és az evangélizációs mozgalom nagyhatású igehirdetőjeként vált ismertté. Diakonissza intézetet, bibliaiskolát szervezett, és egyike volt a Nyíregyházi Szabadtanács szervezőinek. Későbbi működését illetően a „keskeny út" teológiáját felváltó „szolgálat teológia", „szolgáló egyház" fogalmak egyik prominens képviselőjeként jellemezhetjük, amelyet a Fil.2, 6kk exegézisére épített. Az úgynevezett „tudományos teológiáról" kritikusan vélekedett, saját jegyzeteket diktált, és a kollokviumokon ezeket kérte számon Barth Kis dogmatiká-ja mellett. Dunántúli püspökké választását követően 1962. január 30-án jelentette be lemondását, mind tanári, mind dékáni tisztéről. Ugyanitt tett javaslatot Huszti Kálmán helyettes tanári kinevezésére is, akinek rendes tanári kinevezése is még ugyanez évben megtörtént.

Huszti Kálmán (sz. 1927) prágai ösztöndíjasként Josef Hromádka tanítványa volt, és doktori disszertációját is hozzá írta. Tanárainak, elsősorban Hromádkának és J. M. Lochmannak a könyveit lefordítva gazdagította az akkor még meglehetősen szegényes magyar nyelvű rendszeres teológiai irodalmat. Teológiai enciklopédia, dogmatikai prolegomena, valamint dogmatika jegyzeteket adott ki, valamint átdolgozva újra kiadta Victor János etika jegyzetét. Tanári tisztéről 1979. január elsejével mondott le, és nyugalomba vonulásáig a Budapest–Pozsonyi úti gyülekezet lelkipásztoraként szolgált. Éveken át töltötte be a Doktorok Kollégiuma Rendszeres Teológiai Szekciójának elnöki tisztét.

Huszti Kálmán távozása után átmeneti időre Sebestyén János állt a tanszék élén (1979. febr. 1-től 1980. szept. 1-ig). A klasszikus filológus tanár, Ethelbert Stauffer professzor tanítványa azonban Sarkadi Nagy Pál nyugalomba vonulása után átválasztással az újszövetségi tanszékre került.

Helyére 1980. szeptember 11-én a kar Vályi Nagy Ervint választotta meg, aki már az év elejétől kutatóprofesszorként tartott előadásokat. Személyében nemcsak a nyugati teológiában is elismert, nagyformátumú, eredeti gondolkodású tudós került a tanszék élére, hanem olyan személyiség is, akinek korábbi hitvalló helytállása, ötvenhatos múltja tájékozódási pontot is jelentett az ifjúság számára. Novuma éppen az volt, hogy a teológia nemcsak tudomány, hanem életforma és egzisztencia is. Vallomása szerint elsősorban Barth, Bonhoeffer és Jüngel jelentette számára a mértékadó teológizálást.

Isten, vagy történelem című írása a „Barmeni Nyilatkozat" szellemében leplezte le az ötvenes évek történelmi alkalmazkodást igazoló hamis teológiáját. A történelmi reményekkel, így a politikai teológiákkal szemben élete végéig kritikus távolságot tartott, ebben a szellemben írta meg nagyívű teológiatörténeti áttekintését is a 20. század nyugati teológiai irányzatairól. Az egyház csak akkor lehet dialógusban a világgal, ha léte maga párbeszéd Urával és Fejével. Erről szól Baselben, 1965-ben megvédett doktori disszertációja.  

Vályi Nagy Ervin egészségi állapotára hivatkozva 1984 augusztusában jelentette be nyugalomba vonulási szándékát, amely véglegessé 1985 szeptemberében vált.

A Kari Tanács 1985. nov. 11-i ülésén Szűcs Ferenc lelkipásztort, korábbi helyettes tanárt választotta meg a megüresedett tanári tisztre.

 Az elmúlt két évtizedben a tanszék munkájában Kern Mária adjunktus, Békési Sándor adjunktus (1985-től docens), valamint Szabó István és Szél János lelkipásztorok vettek részt.