CSEKEY SÁNDOR - LADÁNYI SÁNDOR
Tatai András (1803–1873), Theologiánk második rendes professzora adta elő az egyháztörténelmet az 1856–1857-ik és a következő iskolai évben. 1831-től kecskeméti tanár, ahol latin, görög, német nyelvtant, számtant, mértant és természettant tanított, és egymás után adta ki matematikai, mértani, természettani, görög és latin nyelvtani munkáit. 1850-től Kecskeméten teológiai tanár, és kétévi pesti teológiai tanársága után ismét Kecskeméten 1860-ig teológiai tanár, 1860-tól pedig a filozófia tanára. A pesti Theologia tanári kara a historico-theologiai szak rendes tárgyának vette fel az ó- és újtestamentumi történelmet is. Tatai András átdolgozta H. J. Kurz: Lehrbuch der heil. Geschichte c. munkáját, és Szent történelem című könyvében Kurz szigorú lutheránus álláspontját összhangba hozta a református egyház hitelveivel. Egyháztörténeti előadásaira nézve irányadónak tekinthetjük az egyházról vallott felfogását, amely szerint az egyház nem emberi társulat, hanem Isten által létrehozott szent institutió, és az Isten örök törvényei szerint él az emberi működés mellett. Így az egyháztörténelem, mint az isteni és emberi faktor eredménye, feltárja előttünk Isten tökéletessége mellett az emberi tökéletlenség jelenségeit is.
Filó Lajost (1828–1905), aki előbb kecskeméti teológiai tanár, majd kopácsi lelkész volt, Tatai András távozásával kifejezetten az egyháztörténeti tanszékre hívta meg a főiskolai választmány, és az 1858–1859-ik és a következő iskolai évben töltött be professzori tisztséget. Ecclesiastica Historia című kéziratos előadás-sorozatában századokra felosztva tárgyalja az újkori egyháztörténelmet a wittembergi reformáció kezdetétől a 19. század közepéig. Széleskörű olvasottság és az eredeti munkák komoly tanulmányozása jellemzi egyháztörténetét. Bibliamagyarázatai bizonyságot tesznek exegetikai talentumáról. Kora teológiai irányai közül kiemeli a pietisztikus supranaturalizmust, amelynek képviselője J. A. W. Neander, E. W. Hengstenberg berlini és A. Tholuck hallei professzor. A polgári élet különféle bajaira utalva megállapítja, hogy ezeknek az orvoslása egyre komolyabb kötelessége lesz mind az egyháznak, mind az államnak. Felismeri kora hatalmas törekvéseit, és ezek céljai szerinte a szabadság, a kenyér és az emberi jogegyenlőség.
Csaknem fél évszázadon át (1860–1908) munkálkodott Theologiánkon Farkas József, a szabadelvű teológia híve, bölcs és melegszívű ember, az intézet egyik legnépszerűbb professzora. Egyháztörténeti munkásságát az összefoglalás és a népszerűsítés jellemzi a részletkutatás helyett. K. A. Hase jénai professzornak, a filozófia-esztétikai racionalizmus képviselőjének munkája nyomán adta ki kétkötetes Egyháztörténelmét (Pest, 1865-1867). Az események csoportosításában Haset követi, de nem utánozza előadási modorát. Egyes fejezeteket teljesen önállóan dolgozott fel, főleg azokat, amelyek összefüggenek a hazai eseményekkel. Az egyháztörténelem szerinte az egyháznak összmunkássága által eszközölt fejlődését és haladását adja elő. A pesti református egyház 101 éves története című munkájában elénk tárja az ország fővárosában újjáalakult egyház küzdelmes múltját és biztató fejlődését. Hozzászólt egyházunk különféle kérdéseihez, és külföldi lapok, folyóiratok után ismertette az egyetemes keresztyénség főbb eseményeit. Látta kora vallási hanyatlását, és arra gondolt, hogyha ők nem is vallásosak és nem oly jó templomlátogatók, mint apáik voltak, koruknak számos humanisztikus intézménye tanúskodik arról, hogy bennük is működik Krisztus szelleme. Kétségtelenül tisztán humanisztikus alapon is sok jót és hasznosat lehet végezni. A humanizmus azonban még nem keresztyénség. Minden kor humanistái az embert állítják előtérbe bűn és eset nélkül, és a Jézus Krisztusban való újjászületés követelménye nélkül.
1906-ban a filozófia professzora és 1909-től Farkas utóda az egyháztörténeti tanszéken Pruzsinszky Pál (1862–1926), a halkszavú és mélyhitű tudós, a genfi és Montpellier-i teológiai fakultás honoris causa doktora. A hazai történetírók közül főleg Salamon Ferenc, Marczali Henrik és Ballagi Aladár, a külföldiek közül Macaulay és Carlyle voltak reá hatással. Kora liberalizmusának tanítását követve nem volt kétsége az emberiség folytonos haladásáról, az igazság és jóság diadaláról. Gyakorlati célok vezették, használni, tanítani és építeni akart hitével és tudományával. Megragadta őt a nagy reformátor, Kálvin küzdelmes élete és hősies szolgálata, s komoly forráskutatás alapján írt sokoldalú munkásságáról, nagy tudásáról és mély hitéről. Kibontakozik előttünk műve lapjain Kálvin, a magánember, a pásztor és a kormányzó, akinek a gondja kiterjed a különféle egyházak életére, s aki örülni tud az örülőkkel és sírni a sírókkal. Főleg Kálvin leveleinek hatása alatt meggyőződött arról, hogy sokan másképpen vélekednének Kálvinról, ha ismernék azokat. Levéltári adatok és egykorú feljegyzések alapján foglalkozott a hugenották, a hitükért üldözött egyszerű emberek önfeláldozó életével. Bod Péter, Hitünk hősei, Farkas József, Misztótfalusi Kis Miklós, Ráday Pál és egyéb tanulmányaiban megragadó szavakkal írta le a magyar múlt sok szenvedését és erős hitét.
Csűrös István (1870–1947), a budapesti református főgimnázium vallástanára 1922–1923-ban is helyettesítette a külföldi tanulmányúton levő Pruzsinszky Pált, és annak halála után két évig működött (1926–1928) mint helyettes tanár. Odatartozott Szabó Aladár ébredési mozgalmához, és értékes munkát végzett az ifjúság evangelizálásában. Megindította és hat évig szerkesztette az Ébresztő-t. 1928 óta Csekey Sándor tölti be a tanszéket.
(Cs.S.)
***
A Budapesti Református Theologiai Akadémia története 1855–1955 című centenáriumi kötetben az Egyháztörténeti Tanszék történetét Csekey Sándor (1896–1956) professzor írta, aki az erről szóló fejezetet így fejezte be: „1928 óta dr. Csekey Sándor tölti be a tanszéket". Az általa vezetett tanszék történetét és önmagát őszinte szerénységgel kihagyta. Ezért jelen kötetünkben innen kell kezdenünk az Egyháztörténeti Tanszék múltjának vázlatos bemutatását.
Csekey Sándor a Bars megyei Alsóváradon született 1896-ban. Középiskolába Pápán járt, teológiát Budapesten (1914–1918), két esztendei Budapest-Kálvin téri segédlelkészség után Edinburghban (1920–1922), majd az amsterdami Szabad Egyetemen (1922–1923) tanult, amelynek ő volt az első magyar ösztöndíjas hallgatója. Az itt kapott döntő hatások tették őt a „történelmi kálvinizmus" elkötelezett hívévé és Sebestyén Jenő professzor legközvetlenebb munkatársává. Hollandiából hazatérve, különböző szolgálati helyeken (Ravasz László püspök titkára, dunamelléki missziói lelkész, lelkipásztor Szalkszentmártonban) tevékenykedett. 1925-ben Debrecenben a rendszeres teológiai szakcsoportban teológiai doktori, 1928-ban Budapesten ószövetségi tudományokból, 1929-ben Sárospatakon egyháztörténetből magántanári oklevelet szerzett. 1928-tól a Budapesti Református Theologiai Akadémia Egyháztörténeti Tanszékének helyettes, 1929-től haláláig rendes tanára volt. Közben a teológiai internátus és konviktus vezetője. 1933–1948-ban a Ráday Könyvtár és a Protestáns Menza vezetője, 1944–1947-ben a Theologiai Akadémia igazgatói tisztét is viselte.
Széleskörű irodalmi és szerkesztői munkát végzett. Irodalmi munkásságának nagyobb része – természetesen – az egyháztörténet tárgykörébe esik. Egyebek között foglalkozott külön is a reformáció korával (Budapest reformációja, 1938; Károlyi Gáspár emlékezete, 1940), a 17. század történetével: Medgyesi Pál élete és tanítása (magántanári értekezés, 1939), feldolgozta az Evangélizáció a dunamelléki egyházkerületben 1890-től napjainkig (1942); sajtó alá rendezte Ráday Pál: Lelki hódolás című imádságos könyvének új kiadását (1942). Legjelentősebbek teológiai egyháztörténeti jegyzetei, amelyek az egész egyetemes és magyar egyháztörténetet felölelik.
1956. február 11-én, hosszas betegeskedés után, meghalt Csekey Sándor. A református egyház felső vezetése akkor úgy döntött, hogy az addig egységes egyháztörténeti tanszéket megosztja Esze Tamás és Bucsay Mihály között.
Esze Tamás Szekszárdon született 1903-ban. 1921-től a Budapesti Református Teológiai Akadémián teológiát, 1922-től a budapesti, majd a debreceni tudományegyetemen történettudományt tanult. Több helyen segéd-, majd gyülekezeti lelkész volt. 1945-ben Debrecenben bölcsészdoktorátust szerzett a történettudományi szakcsoportban. 1951 és 1980 között a református konvent levéltári és könyvtári előadója, illetőleg gyűjteményi főigazgató. Fő kutatási területe a 16-17. század, valamint a Rákóczi-szabadságharc története. Szerkesztette (1943–1945 között Harsányi Andrással, 1958–1959-ben egyedül) az Egyháztörténet című szakfolyóiratot. 1952-ben – addigi „munkássága elismeréseként" – a történettudomány kandidátusa fokozatot kapta. 1956–1957-ben (Nyíri Sándor közreműködésével) magyar egyháztörténetet, alkotmánytant és latin nyelvet tanított a Budapesti Református Theologiai Akadémián. 1958-ban a Dunamelléki Református Egyházkerület főgondnokává választotta. Ekkor tanári tisztéről lemondott.
Bucsay Mihály Tarcalon született 1912-ben. 1930–1931-ben a sárospataki, 1931–1932-ben a debreceni, 1932–1934-ben a hallei egyetem hallgatója. Református lelkészi oklevelet 1936-ban Debrecenben szerzett. 1935-ben a debreceni egyetemen lélektanból, görög és latin nyelv- és irodalomból abszolutóriumot és még abban az évben bölcsészdoktorátust szerzett. 1942-ben Sárospatakon teológiai magántanárrá, 1944-ben Debrecenben teológiai doktorrá avatták. 1938-1940-ben Halleban az ő tervei alapján alakították ki a Magyar és Délkelet-Európai Egyházi Kutató Állomást, amelynek vezetője és az egyetem teológiai karán a magyar reformáció történetének előadója volt. 1945–1946-ban a Budapesti Theologiai Akadémián óraadó, 1948–1956-ban helyettes tanár, 1956-1957-ben a megosztott egyháztörténeti tanszék keretében az egyetemes egyháztörténeti részt Bucsay Mihály, a magyar egyháztörténeti részt Esze Tamás adta elő. Utóbb, 1958-tól 1980-ban történt nyugalomba vonulásáig a tanszéki órákat Bucsay Mihály látta el. Nyugdíjasként, 1980 és 1984 között a Ráday Kollégium főigazgatói tisztét töltötte be.
Bucsay Mihály kutatási területe elsősorban a magyarországi reformáció története volt, azonban (mint egy egyszemélyes tanszék tanára nem is tehetett volna másként) mind az egyetemes, mind a magyar egyháztörténetet előadta, e témakörök főiskolai jegyzeteit kidolgozta, és – az adott körülmények között – jelentős irodalmi munkásságot végzett. Kiemelkedő jelentőségű, átfogó munkája a Bíró Sándorral, Tóth Endrével és Varga Zoltánnal közösen írt A magyar református egyház története (1949, Budapest, reprint kiadás 1995, Sárospatak), valamint a német nyelven olvasók tájékoztatására írt Geschichte des Protestantismus in Ungarn (1959, Stuttgart), a Der Protestantismus in Ungarn 1521–1978, I–II. kötet (szerkesztette Peter F. Barton, 1977-1979, Wien-Köln-Graz, Böhlau Verlag), illetve ez utóbbi részleges magyar fordítása, A protestantizmus története Magyarországon 1521–1945 (1985, Budapest). Számos, mind magyar, mind német nyelven írt és kiadott, különféle részletkérdésekkel foglalkozó munkái is jelentősek. A Budapesti Református Theologiai Akadémia története 1855–1955 centenáriumi kötet egyik szerzője és szerkesztője.
Bucsay Mihály nyugalomba vonulásával ismét ketté vált az egyháztörténeti tanszék. Bucsay Mihály nyugdíjba vonulása „két lépcsőben" történt. Tulajdonképpen már 1979 őszétől „csökkentett munkaidővel" tanított: kérésére a szolgálati ideje hátra lévő egy esztendejében az ókor-középkor és a reformáció korát adta elő egyetemes és magyar vonatkozásban; vagyis a tanszék „megosztása" ekkor még nem teljesen „egyetemes" és „magyar" vonatkozásban következett be.
1979. október elsejével a Magyar Egyháztörténeti Tanszékre rendes tanári kinevezést kapott Ladányi Sándor (1937-2014), aki az 1979–1980. tanévben a 17. századtól napjainkig terjedő időszak történetét – mind egyetemes, mind magyar vonatkozásban – adta elő.
Ladányi Sándor Kisújszálláson született 1937-ben. Teológiát Budapesten hallgatott (1957 –1962). 1962–1964 között segédlelkészi szolgálatot végzett, majd 1964 őszétől a Dunamelléki Református Egyházkerület Levéltárában (Ráday Levéltár) segédlelkész, egyházkerületi levéltáros, utóbb levéltári igazgató volt 1979-ig. Egyházkerületi levéltárosként az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán 1969-ben történelem szakos középiskolai tanári, 1973-ban levéltárosi oklevelet szerzett, 1973-ban ugyanott bölcsészdoktorátust a történettudományi szakcsoportban, 1996-ban teológiai doktorátust a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karán. (1997-ben mindkettőt a Magyar Akkreditációs Bizottság PhD-vé minősítette át.) 1976–1977-ben Bécsbe 10 hónapos, 1989-ben Amszterdamba 6 hónapos kutató-ösztöndíjat kapott. Főbb kutatási területe a 17–18. századi magyarországi protestantizmus vallásügyi helyzetének alakulása, a magyar református diákok külföldi tanulmányútjai (peregrináció), a külföldi teológiai hatások érvényesülése a magyarországi református teológia gondolkodásban és egyházban, valamint a magyarországi református egyház legújabb kori történetének alakulása. – Számos – kisebb-nagyobb – publikációja is főként e témakörökben jelent meg.
1980. október elsejével azután az Egyetemes Egyháztörténeti Tanszékre Zsindely Endre (1929–1986) kapott kinevezést, aki átvette az egyetemes egyháztörténet teljes anyagának előadását és a tanszékhez tartozó egyéb feladatok ellátását, Ladányi Sándor pedig a Magyar Egyháztörténeti Tanszék teendőit látta el.
Zsindely Endre Budapesten született 1929-ben. A fővárosban kezdett tanulni, majd 1939-től 1947-ig a Sárospataki Református Kollégium diákja volt. 1947 és 1949 között Budapesten jogi tanulmányokat folytatott, majd 1949-ben a Budapesti Református Theologiai Akadémiára iratkozott be, ahol 1953-ban szerzett diplomát. 1953–1956-ban a Ráday Könyvtárban teljesített szolgálatot, 1956 nyarán, a Magyarországon utolsó nagy gyermekbénulási (gyermekparalízis) járvány az akkor 27 éves fiatalembert is megfertőzte. Ekkor kikerült Svájcba gyógykezelésre, ahol olyan mértékben sikerült a gyógyulása, hogy – bár mozgásképtelen, tolószékhez kötött maradt – 1961-ben a zürichi egyetemen egyháztörténeti doktorátust tudott szerezni. 1961–1962-ben az Egyházak Világtanácsa Bossey-i Ökumenikus Intézetében tanult, 1962–1965-ben Schaffhausenben, az állami levéltárban végzett egyháztörténeti és magyar irodalomtörténeti vonatkozású kutatásokat. 1965-től a zürichi egyetem teológiai fakultásán az Egyháztörténeti Kutatócsoport tagja volt. Emellett 1974-től a Debrecenben működő Közép-Kelet-Európai Reformáció Története Kutató Intézetében kutatóprofesszorként végezte teendőit. 1980. október elsejével kapott kinevezést a Budapesti Református Theologiai Akadémia Egyetemes Egyháztörténeti Tanszékére tanszékvezető tanári beosztásban, és át is vette a tanszék feladatkörébe tartozó előadások és egyéb teendők ellátását, amelyeket 1986. április 25-én bekövetkezett haláláig hűségesen el is látott.
Zsindely Endre széleskörű ismerete, gazdag nyelvtudása, nagy szorgalma mind mennyiségi, mind minőségi tekintetben jelentős irodalmi munkásságot eredményezett. Forrásközlései, tanulmányai, kötetei főként a magyar (magyarországi) reformáció svájci kapcsolataira, a svájci reformátorok magyarországi összeköttetéseire és ennek hatására vonatkoztak.
Zsindely Endre halála után, 1993. szeptemberéig a két egyháztörténeti tanszék ismét „perszonálunióba" került Ladányi Sándor vezetése alatt.
Tenke Sándor Vasadon született 1948-ban. Monoron érettségizett 1966-ban, teológiát 1966-1971 között Budapesten hallgatott. 1971-ben segédlelkészi, 1972-ben református lelkészi oklevelet szerzett. A Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen 1979-ben doktori szigorlatot tett, és bölcsészdoktori, 1996-ban pedig a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karán teológiai doktori oklevelet kapott. Segédlelkész volt Debrecenben, a Zsinati Levéltárban Budapesten, majd különböző tisztségeket töltött be a Zsinati Irodán. 1988-tól teológiai tanár volt a Társadalomtudományi Tanszéken, majd 1993-tól az átszervezett Egyetemes Egyháztörténeti, Egyházszociológiai és Egyházjogi Tanszéken 2002. június 14-ig. Közben a Hittudományi Karán dékáni, a Károli Gáspár Egyetemen rektori tisztet is töltött be. Szerkesztette a Confesszió című folyóiratot. Az oktató munkában segítségére volt Horváth Erzsébet, a Református Zsinati Levéltár igazgatója.
Horváth Erzsébet Szalkszentmártonban született 1957-ben. Kunszentmiklóson érettségizett 1975-ben. Teológiát Budapesten hallgatott (1975–1980), majd 1984–1985-ben Chicagóban a Mc. Cormick Theological Seminaryban ösztöndíjasként képezte tovább magát. 1981-ben református lelkészi oklevelet szerzett Budapesten, 1979–1982-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán a levéltár szakon tanult, 1982-ben kitüntetéses levéltárosi diplomát kapott. 1984-ben ugyanott bölcsészdoktori, 2002-ben az Evangélikus Hittudományi Egyetemen (Budapest) teológiai doktori szigorlatot tett. 1982-től a Magyarországi Református Egyház Zsinati Levéltárában levéltáros, majd levéltári igazgató. 1985 és 1994 között a Theologiai Akadémián, illetve az újonnan létrejövő KRE Hittudományi Karon spirituális, majd tanársegéd, 1994-től adjunktus, 1998-tól az egyetemes egyháztörténetet tanítja, és szemináriumot vezet a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Karán. 2002-től docens. Fő kutatási területe az egyesületek (különösen a Soli Deo Gloria Szövetség) és a Népfőiskola története, valamint az ezekkel kapcsolatos személyek életének és munkásságának alakulása. Munkájában 2002-től Szabó Előd doktorandusz segíti.
Korábban az Egyháztörténeti Tanszék feladatköréhez tartozott a latin nyelv oktatása, valamint a második évfolyamon az „Egyházi atyák iratai", illetőleg a harmadik évfolyamon a „Reformátorok iratai" című latin nyelvű szövegolvasás is. Tekintettel azonban arra a körülményre, hogy a középiskolákból a teológiai akadémiákra érkező hallgatók megfelelő latin nyelvismerettel nem rendelkeznek, a latin nyelv oktatását nyelvtanár vette át, a „szövegolvasást" pedig az 1980-as évek elején felváltotta – az első évfolyamot kivéve – valamennyi évfolyamra kiterjedő, az illető évfolyamon előadásra kerülő egyháztörténeti anyaghoz szorosan kapcsolódó „Egyháztörténeti forrásismeret". (Ez azonban előbb csupán „részt vett" beírást és aláírást jelentett az indexben, majd a többszörös tanulmányi reformok során, a tantárgyak számának csökkentésével kapcsolatban el is maradt.) Jelenleg a második évfolyamon az „Ókori és középkori egyháztörténet" (egyetemes), a harmadik évfolyamon a „Reformáció kora" és „Ellenreformáció" (egyetemes és külön magyarországi), a negyedik évfolyamon a 19. és 20. századi egyháztörténet – ugyancsak egyetemes és magyarországi megosztásban – kerül előadásra. A III. és IV. tanév (VI. és VIII. szemeszter) végén záró szigorlattal végződik egy-egy nagyobb anyagrész.
A Tanszéken „alapfokú", „emeltszintű" szeminárium és „szakképzés" is folyik. 1998-tól a tanszék látja el a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Karán az egyetemes és magyar egyháztörténet oktatását, az előbbiekben ismertetett tematika szerint, azonban ott nem szigorlati tárgy az egyháztörténet.
Református egyházi körökben – természetesen – általában elfogadott, köztudott, szinte közhely számba menő tény, hogy az egyház nem emberek akaratából létrejött intézmény, hanem amint a Heidelbergi Káté 54. kérdésére:
„Mit hiszel a közönséges keresztyén anyaszentegyházról?"
adott felelete mondja:
„Hiszem, hogy Isten Fia a világ kezdetétől fogva annak végéig az egész emberi nemzetségből Szentlelke és igéje által, az igaz hit egységében magának egy kiválasztott gyülekezetet gyűjt egybe, azt oltalmazza és megőrzi. És hiszem, hogy annak én is élő tagja vagyok és örökké az is maradok."
Ugyanakkor az egyház – noha „nem e világból való", de e világban és nem is a világtól elkülönítetten él. Maga Jézus mondja főpapi imájában (János ev. 17,15.):
„Nem azt kérem, hogy vedd ki őket e világból, hanem, hogy őrizd meg őket a gonosztól."
Az egyház és a világ története tehát számos ponton találkozik, összefügg, sőt egymással gyakran kölcsönhatásban van. Az egyház, mint „institutio", szervezet külső története, sőt, gyakran belső élete, gondolkodása (ha nem csak Urára figyel!) is függ az éppen aktuális államhatalomhoz való viszonyától. Az egyháztörténet tehát egyrészt nem csak az ő Ura által való egybegyűjtő, oltalmazó-megőrző, szolgálatba küldő munkáját, másrészt az ő küzdelmeit vizsgálja, hanem az összefüggéseket is igyekszik feltárni és folyamatában, kapcsolataiban bemutatni. Mindezt pedig építő szándékkal, tanúsággal eredeti, valós források alapján, valós képet bemutatva (akkor is, ha az nem éppen a „legfestőibb", nem a „legidillikusabb"). Igyekszik rámutatni arra, hogy az adott kor politikájának milyen minőségű és mennyiségű hatása hol és hogyan jelentkezik az egyház szervezetében és tanításában.
Tanszékünkön a kutató-oktató-nevelő munka ennek jegyében folyik. Igyekszünk a hallgatókat a kutatás legújabb eredményeivel és a vonatkozó forrásanyaggal, a specializálódás és a szakképzés keretében pedig a forráskutatás, -feltárás és -feldolgozás módszereivel megismertetni. Az kilencvenes évek második felétől ez a 20. század második felére vonatkozóan is – bizonyos megszorításokkal, korlátok között – egyre inkább lehetségessé válik.
(L. S.)
 |
 |
 |
 |
Copyright © 2026 Károli Gáspár Református Egyetem. Minden jog fenntartva.