Az Ószövetségi Tanszék

KARASSZON ISTVÁN

Ha valaki a Károli Gáspár Református Egyetem (1993-ig Budapesti Református Teológiai Akadémia) Ószövetségi Tanszékén működő tanárok munkásságát áttekinti, bizonnyal a bőség zavarával küzd. Oly sokrétű e tanárok tevékenysége, személyiségük annyira különböző, hogy aligha tudunk valami közöset elmondani róluk. Jóllehet éppen ez a szerteágazó jelleg és éppen a bőség zavara az, ami vörös fonálként végigkíséri a tanszék életét. Tanárai soha nem beszűkült tudósok voltak, hanem olyan keresztyén és közéleti személyiségek, akik bőven kivették a részüket a Református Egyház és a magyar művelődés építéséből. Ez közös bennük – a különbözőségek pedig nyilván azzal magyarázhatók, hogy a kor igénye és követelménye különböző feladatok elé állította őket; e feladatnak kívántak megfelelni – sikerrel.

Már az Akadémia megalapításakor hatalmas egyéniségre bízatott az Ószövetség tanítása: Ballagi Mór neve aranybetűkkel van írva a magyar művelődés történetébe, hiszen a 19. század végének egyesületi életében oly jelentős szerepet játszott. A Magyar Protestáns Irodalmi Társaság, a Magyarországi Protestáns Egylet mellett persze mindenekelőtt a Magyar Tudományos Akadémia tagja volt, sőt, országgyűlési képviselőként is kivette részét a társadalmi életből. Mindamellett azonban nem csak az egyletek, hanem az egyházirányítás is szívügye volt, hiszen a Dunamelléki Egyházkerületben tanácsbíraként működött, részt vett a debreceni zsinaton, s később a konventen is fontos szerepet játszott, elsősorban az iskolaügy megújításában.

Az Ószövetség oktatásában hátrahagyott művei közül ki kell emeljük 1856-ban megjelent héber tankönyvét, amivel az új iskola diákjainak nyitott lehetőséget a nyelvi felkészülésre. Hasonlóképpen maradandó bibliafordítása: 1840–1841-ben Mózes öt könyvének a fordítása jelent meg tőle, 1842-ben pedig Józsué könyvének a fordítása. A bibliafordítás témájára még később is többször visszatért Ballagi Mór – érdekes egybeesés ez a tanszék 20. századi történetével! Megjegyzendő azonban, hogy Ballagi a teológia területén belül sem szorítkozott kizárólag az Ószövetségre. Egyháztörténeti, dogmatörténeti érdeklődését többször dokumentálta írásaiban, sőt 1872-ben az újszövetségi iratok keletkezéséhez is írt bevezetést!

Arra persze súlyt fektetett, hogy az Ószövetség kutatásának legújabb eseményeit interpretálja magyar nyelven. Így beszámolt 1872-ben Mesa moábi király akkor felfedezett feliratáról. A köztudatba érdekes módon mégis Ballagi Mór Filó Lajossal folytatott vitája vonult be („Tájékozás a teológia mezején", 1862), s ezzel Ballagi a „teológiai liberalista" címkét is megkapta. Bizonnyal sok igazság van ebben a megnevezésben; csupán arra illő emlékeztetnünk, hogy a 19. század végének politikai liberalizmusa semmiként sem azonosítható azzal, amit manapság ezzel a jelzővel illetünk. Ballagi nyilván eleve elkötelezett volt a liberalizmus mellett, hiszen zsidó vallásúnak született (1843-ban tért át keresztyén hitre, s nevét Bloch Móricról 1848-ban változtatta Ballagi Mórra), így a politikai egyenjogúsítást nem csak helyeselte, hanem a maga eszközeivel előmozdítani is szándékozott. E személyes vonatkozáson kívül azonban Ballagi Mór tevékenysége és teológiai álláspontja a kor követelménye is volt.

Az újonnan alapított iskolának éppen egy ilyen személyre volt szüksége ahhoz, hogy kellő tekintélyre tegyen szert országszerte. Az új tanár széles körű tevékenysége egyszersmind az iskola hírét is megalapozta, s a magyar református iskolaügy felemelkedésének fontos része volt. Ballagi Mór színes egyénisége, sokrétű tudományossága a Hittudományi Kar egyik legnemesebb öröksége!

A bibliai tudományok képviselői természetesen folytatandó örökségnek tartották az első tanár közegyházi munkásságát. Nem véletlen, hogy a későbbi tanárok közül kettő idővel püspöki, egy pedig püspökhelyettesi székbe került. Az is feltűnő jellegzetességük maradt, hogy a teológia széles körét művelték, és nem szorítkoztak kizárólag az Ószövetség kutatására. Kenessey Béla 1886-ban lett tanár Budapesten, 1908-ban már az Erdélyi Egyházkerület püspöke volt. Elődjéhez hasonlóan fontos szerepet vitt a Magyar Protestáns Irodalmi Társaságban, és jelentős irodalmi tevékenységet fejtett ki a Protestáns Egyházi és Iskolai Lapban.

Érdeklődése kiterjedt az Újszövetségre, hiszen János evangéliumához vagy a Zsidókhoz írt levélhez is írt tanulmányokat. Elődjéhez hasonlóan foglalkoztatta a bibliafordítás, igaz, nem önálló fordítást végzett, hanem a revízió munkájában vett részt. Legjelentősebb művének mindazáltal az 1886-ban megjelent „A hexateuch előállása" című írása mondható, ami több mint száz év múltával is megemlítésre méltó. Kenessey ugyanis elsőként propagálta Magyarországon Abraham Kuenen kutatásait. Meg kell azt jegyezzük, hogy ebben az időben Kuenen - bár kétségkívül nagy tekintélynek örvendett nem csak Hollandiában, hanem egész Európában - még nem volt olyan vitán felül álló tekintély, mint ahogyan később lett. Kenessey Béla jó ítélőképességére vall, hogy idejekorán felhívta a figyelmet a nemzetközi kutatás e korszakos jelentőségű eseményére.

A Pentateuchos (jellegzetes módon itt a Józsué könyvével együtt: Hexateuchos) előállásának forrás-elmélet révén történő magyarázata csupán egyike a nagy eredménynek. Sokkal jelentősebb azonban, hogy az egyes források datálása (a Kr.e. IX., VII., illetve az V. századra) egyszersmind Izrael történetének nagy sorsfordítóit is magyarázza. Németországban Julius Wellhausen ennek segítségével híres Izrael történetét írja meg. Abraham Kuenen pedig Hollandiában Izrael vallástörténetét ábrázolja. Mindenképpen arról van tehát szó, hogy a forráselmélettel általános magyarázati kulcsot adott a 19. század vége az Ószövetség egészéhez. Persze, ez az elmélet (az ún. „újabb dokumentum-elmélet") nem maradt ellenvetés nélkül a későbbi évtizedekben sem. Érdekes módon azonban az újabb évek kutatása egyre nagyobb elismeréssel adózik a 19. századi nagy kutatók jelentős felfedezéseinek. Az mindenesetre figyelemreméltó, hogy a régebbi dokumentum-elmélet (K.-D. Ilgen), vagy a fragmentum-elmélet nem nyert soha olyan nagy teret Magyarországon, mint az említett Graf-Kuenen-Wellhausen elmélet. Ebben nyilván elévülhetetlen érdemei vannak Kenessey Bélának!

A szegedi születésű Kenessey Béla Kolozsvárt lett püspök – a marosvásárhelyi születésű Petri Elek pedig Budapesten került a püspöki székbe; igaz, előbb ő is Akadémiánkon tanított bibliatudományt. Hasonlóság közöttük továbbá az is, hogy mindketten részt vállaltak a Bíblia revíziójának munkájában, mindketten a Magyar Protestáns Irodalmi Társaság jelentős tagjának számítottak, és a Protestáns Egyházi és Iskolai Lapban publikáltak. Hasonló jellegzetesség, hogy az Ószövetség mellett az Újszövetséget is górcső alá vették mindketten, amit írásaik hűen dokumentálnak. Mindazáltal Petri Elek jelentős műveket alkotott az Ószövetség terén is, így Jeremiás könyvének tanulmányozásában, a bíbliakritika népszerűsítésében, illetve Izrael legkorábbi történetének a kutatásában.

Hamar István hosszú ideig tanított Ószövetség-tudományt Akadémiánkon: 1896-tól nyugalomba vonulásáig, 1931-ig. Neve leginkább a „Czeglédy-Hamar-Kállay" Bibliai lexikonnal fonódott össze (1929–1931), ami hosszú ideig hiányt pótló kézikönyvként szerepelt a legtöbb lelkész könyvei között. Hosszú tanári pályafutása alatt magyarázta Hóseás könyvét, Ézsaiás könyvét, írt bibliai irodalomtörténetet, bibliai teológiát, és az ószövetségi áldozatokról értekezett. Elődeihez hasonlóan azonban tevékenysége még ennél is szélesebb kört fogott át: Szintén tagja a Magyar Protestáns Irodalmi Társaságnak, s a Protestáns Egyházi és Iskolai Lapnak nem csak szerzője, hanem szerkesztője is 1905 és 1912 között. Az egyházkerületi levéltár és a Ráday Könyvtár gondozója volt hosszú ideig, az egyházkerületben tanácsbírói tisztséget vállalt. S amit már a könyvekből nem lehet megtudni, hanem csak idősebb kollégák elbeszéléseiből: Hamar István tanári munkájában a lelkipásztorrá képzés komplex feladatként jelentkezett, amit a tudáson kívül a lelkületnek is tükröznie kell.

Rövidebb idő adatott Pap Lászlónak, akinek fiatalon magasba ívelő karrierje tört ketté 1956-ban, amikor is politikai okból, per és eljárás nélkül, a tanári kar tiltakozása ellenére megfosztották katedrájától, és Murgára rendelték segédlelkésznek (sic!). Családi emlékek alapján azonban jelen sorok írója egy határozott és derűs embert lát maga előtt, akivel találkozni élmény volt, s akitől mindig tanulni lehetett – jellemességet és ismeretet egyaránt. Pap László Hollandiában (Utrechtben) doktorált a holland királynő kitüntetésével, tanárai legmagasabb elismerése mellett. Vajon kényelmes döntése lehetett-e Ravasz Lászlónak, amikor az utrechti-zürichi volt diák Pap Lászlót, vagy a párizsi-berlini volt diák Domján Jánost kellett az Ószövetségi Tanszék élére javasolnia? Ma így fogalmaznánk: irigyeljük a problémáját! A döntés méltó a nagy püspökhöz: az Akadémiára Pap Lászlót javasolta, Domján Jánosnak pedig az egyházszervezés feladatát adta – ez utóbbi tehát szintén beírta magát az egyháztörténetbe, s akik őt ismerték, tudják: a csalódottság vagy a keserűség távol állott tőle!

Pap László mindenesetre méltó volt az 1933-ban németül megjelent disszertációhoz, s olyan tankönyveket írt, amelyekkel európai szinten tudta garantálni az oktatást Akadémiánkon. Ilyen például bíbliai teológiája, ami zürichi tanára, L. Köhler hatását mutatja, s hosszú ideig tankönyvként szolgált. Tanári tevékenysége mellett a Ráday Könyvtár vezetői és az Akadémia igazgatói posztjának betöltését is meg kell említeni. A második világháború után Pap László nemzetközi kapcsolatai az ökumenikus mozgalomban való aktív részvételéhez vezetett. S bár Ravasz László iránti elkötelezettsége világos volt mindenki előtt, mégis Bereczky Albert püspöksége alatt is betöltötte a püspökhelyettesi tisztet. Jóllehet Bereczky Albert nem kedvelte őt, mégis ő bizonyult a legmegbízhatóbb egyházi szolgának.

A továbbiak már nem tartoznak az Ószövetség-tudomány lapjaira: 1956 nyarán az Egyházak Világtanácsának Központi Bizottsága Galyatetőn tartotta ülését. Jóllehet nem forradalmi előkészületek vezették Pap Lászlót, mégis sikerült nemzetközileg is olyan nyomást gyakorolni az egyházi vezetőkre, hogy azok korábbi restriktív egyházpolitikájukon módosítani kényszerültek (elsősorban Ordass Lajos és Ravasz László háttérbe szorítása volt a téma). Az már a történelem fintora, hogy mindez 1956 ősze után „ellenforradalmi" tevékenységként lett föltüntetve – az eredmény pedig, tudniillik Pap László elbocsátása, amennyire tragikus, annyira tiszteletet is parancsol.

Pap László ügye 1958-ban zárult le – amennyiben egyáltalán lezárult. Ekkor mindenesetre új tanárt hívhatott a tanszékre az Akadémia. Tóth Kálmán Dunántúlról érkezett, így az időközben kényszerpihenőre szorított pápai testvérakadémia is képviselve érezhette magát Budapesten. Rendkívül széles képzésű és érdeklődésű tanár került az Őszövetségi Tanszék élére. Tóth Kálmán (aki szintén Hollandiában, Utrechtben tanult) olyan alapos felkészültséggel rendelkezett újszövetségi, sőt dogmatikai téren is, hogy legalább ilyen joggal e tanszékeket is betölthette volna. Magyar nyelvtörténeti ismeretei páratlanok, szinte predestinálták őt arra, hogy az új protestáns bibliafordításnak fő szereplőjévé váljék. Csak barátai tudják viszont, hogy zenetörténeti ismeretei még más intézményben is tanárrá kvalifikálták volna őt...

A feladat nem volt kicsi – 1958 után meglehetősen demoralizált helyzetben, szinte teljesen újat kellett teremteni. S ha őszinték vagyunk: a hatvanas és hetvenes évek nem az aranykort jelentik Akadémiánk életében. A Református Egyházra nehezedő immár évtizedes nyomás ekkor jelentkezik a teológiai képzésben is: a Pap László által megszervezett Akadémia több tanárát elhelyezték, vagy időközben változás következett be. Megjelentek az „ideológiai tantárgyak"; az Akadémiára jelentkezettek száma vészesen lecsökkent, s bár a hetvenes években enyhe emelkedést mutatott, minőségi változásról még hosszú ideig nem beszélhetünk. Tóth Kálmán tanári működése az Akadémia tartópillére volt ekkor: tankönyvei révén közérthető, stabil ismereteket közölt hallgatóival, olyan formában, ahogy azt a diákok előképzettsége megkívánta. Tanári magatartásával pedig követendő ellenpéldát szolgáltatott azokkal a politikai és egyházpolitikai sikeremberekkel szemben, akik ekkor meghatározták az Akadémia irányítását.

Jelen sorok írója nem tagadja, hogy például Tóth Kálmán Ószövetségi bevezetés című kurzusát minden idők legsikeresebb tankönyvének tartja. De ugyanígy sokra kell tartanunk héber nyelvtanát, bibliai teológiáját s a méltatlanul, csak sokszorosított formában megjelent számos írásmagyarázati jegyzetét. Az egyházi kiadó (Zsinati Sajtóosztály, később Kálvin János Kiadó) mindig biztos alapra építhetett, ha Tóth Kálmánt kérte föl szerzőként. A Jubileumi Kommentár (Mózes öt könyvének, ill. a Siralmak könyvének magyarázatával), a Keresztyén Bibliai Lexikon számos cikkének megírásával Tóth Kálmán szakemberek számára is demonstrálta, hogy a bibliafordítás munkája mögött milyen hatalmas tudományos apparátus rejlik. Később a Bibliafordítás és bibliamagyarázás című kötetében e kettő összefüggését mindenki számára élvezhető formában tárta elő. Nyugdíjas éveiben Tóth Kálmán egy régi nagy szerelméhez tért vissza: Kálvin kommentárjainak szakavatott fordításával gyümölcsözteti irigyelt klasszika-filológiai tudását, egyháztörténeti és dogmatikai ismereteit.

Jóllehet Tóth Kálmán stílusa és egész egyénisége mindig sallangmentes, szerény volt, az elismerés mintegy önmagától jött. Több kitüntetése mellett meg kell említsük a kolozsvári testvérintézmény tiszteletbeli doktorátusát, de azt is, hogy születésnapja alkalmából a kollégák kétszer is tisztelegtek tudása és teljesítménye előtt: 1987-ben (Szószék és katedra), valamint 1997-ben („Fölbuzog szívem szép beszédre").

Mi lehet az üzenete az Ószövetség Tanszék történetének? Jelen sorok írója (aki 1995 óta vezeti a tanszéket) nem örökölt állandó témát elődeitől. Valamilyen teológiai álláspontot sem nevezhetünk meg örökségként. Sőt, azt kell mondanunk, hogy az oktatás színvonala sem volt mindig egyformán magas szintű. Az viszont egyértelműen kitűnik az áttekintésből, hogy az Ószövetség tanárai mindig sajátos egységben látták az egyházi és társadalmi elkötelezettséget, ezért egyformán szolgálták a teológiai oktatás és a magyar művelődés ügyét. Ennek a hagyománynak a folytatására törekednünk kell! Ezért igyekeztünk mindig írásainkkal hiányt pótolni (hogy mennyire sikerült, azt mások ítéljék meg!), de azon voltunk, hogy az Akadémia (később Kar) keretében végzett oktató- és kutatómunka minél szélesebb alapokon nyugodjon.

Az ELTE BTK Hebraisztika Szakával annak megalapítása óta jó a kapcsolatunk, s különösen a Károli Gáspár Református Egyetem megalapításakor igyekeztünk azon, hogy a felnövekvő karoknak segítsünk (így a BTK, vagy a kecskeméti jogászképzés igényelte oktató munkánkat). Az akkreditáció folyamatában a tanszék oroszlánrészt vállalt, de ugyanígy segíti a komáromi Selye János Egyetem Református Teológiai Karának munkáját. Állandó kapcsolatra törekszünk a Magyarországi Református Egyház Doktorok Kollégiumának Ószövetségi Szekciójával, valamint az MTA orientalistáival. Büszkeségünk mindazáltal inkább diákjainkban van, akik közül többen is nemzetközi szintű tudásukkal a jövőt biztosítják egyházunk számára.

Emlékezzünk meg azokról, akik az Ószövetségi Tanszék munkáját segítették az elmúlt fél évszázadban! Pap Lászlónak sok kitűnő tanítványa volt. Közülük a tanszéken Papp Vilmos munkáját vette igénybe, aki osztozott tanára keserű sorsában is. Bajánsenyei kihelyezése mindenki számára számkivetésnek minősült volna, őt magát kivéve: mind lelki magatartását tekintve, mind a szellemi munka terén példaadó későbbi karakteres kiállása a református értékek mellett. Jegyezzük meg, hogy a kilencvenes években (immár budapest-kőbányai lelkipásztorként és teológiai óraadóként) első renden a megújuló antiszemita hangok elleni kiállásban szerzett maradandó érdemeket.

Tóth Kálmán a héber nyelv oktatására többször vett igénybe segítséget. Közülük említjük Czaník Péter volt harkányi, majd budapest-törökőri lelkészt, aki az egyik legjobb tanítványa volt, de később segédkezett a tanszék munkájában Tóth Lajos és Marjovszky Tibor is. Jelenleg Egeresi László Sándor adjunktusi beosztásban működik a tanszéken, aki a héber nyelven kívül széles körű érdeklődést tanúsítva a qumráni szövegek iránt, óizraeli epigráfiával, archeológiával és zsidó tudományokkal foglalkozva gazdagítja a tanszék munkáját.

A jelenlegi helyzetben az az oktatók legnagyobb gondja, hogy miképpen vezesse be a hihetetlenül felgyorsult kutatás eredményeit az oktatásba. A tanszék változatlanul héber nyelvet, ószövetségi bevezetést és írásmagyarázatot ad elő törzsanyagként. Azonban szakképzési anyagként speciális kollégiumok formájában megjelennek a tanszék által meghirdetett tárgyak között olyanok is, mint (a héber nyelv mellett) az arám dialektusok vagy az ugariti nyelv, a különféle írásmagyarázati módszerek vagy a régészet, az írástörténet és az ikonográfia. Kiadványsorozatunk kellő módon tájékoztatja az érdeklődőket, hallgatókat és másokat is, a tanszéken folyó munkáról!