Teológusnap Helsinkiben a HÖK-kel

Április 30-án indultunk nagy kedvvel útnak a hatnapos utazásnak, pardon kirándulásnak, aminek végcélja Helsinki volt, azon belül is a Magyar Református Közösség. Az odaút hangos jókedvvel telt, felszabadulva a hétköznapok monotonitása alól. Vicceket olvastunk, tudásunkat bővítettük a chatGPT által a mosdó etikettről. Beköszöntöttek a Bölcssel való utazás alappillérei: benzinkút, mosdó keresés, kávé (,,Mi az, hogy capuccinot és nem presszót kérünk!?”) és/vagy hot-dog, közös kép, a teológusok régen lemosták a szélvédőt, induljunk tovább.

Az első állomásunk Krakkó volt, ahová este érkeztünk meg. Éjszakai városnézésünk a vacsora keresésével telt javarészt, de helyt kaptak a mélyebb beszélgetések is. Bölcs nem adta be a derekát, mikor megálltunk egy kebabos előtt, váltig állította, hogy ott lentebb lehet nagyon jó pierogit kapni, emlékszik rá múltkorról. Arra a kérdésre, hogy mikor volt itt legutóbb, csupán annyit felelt: 20 éve. De Isten kegyelme az éhes teológusokon, még mindig létezett a hely, s egy félreértett rendelés és egy óra várakozás után már ehettünk is.

Másnap tovább folytattuk utunkat, a helyi kisbolt lengyel gasztronómiájának felfedezése és hiányzó HÖK tagunk érkezése után, egészen Rigáig. Ez a nap is tartogatott meglepetéseket, még Lengyelország területén voltunk, már a második benzinkutat hagytuk el, amin nem működött a mosdó. A harmadik helyen, nevezetesen a Gazi Kebab-ban (ahol később meg is ebédeltünk) közölték, hogy csőtörés van, az ország nagy részén nincsen víz. Jobbnak is láttuk, ha tovább indulunk az északibb területen fekvő országok felé. Estére értünk Riga mellett a szállásadónk házának közelébe. Még világos volt, de az idő már lehűlt, a GPS egy erdőbe vitt minket, amit egy temető övezett. Több dolog is történt a következő tíz percben. Bölcs elindult a temetőn át a kisbusszal, ami végülis ugyanoda vezetett minket. Noémi látott egy nagy macskát, amiről kiderült, hogy egy róka, hárman elindultak az erdőbe, egy fura támolygó alak közeledett a kisbuszhoz, így minden ajtaját bezártuk és vártuk, hogy mi lesz, a másik útról Bölcs már csak egyedül tért vissza, elhagyva Szilágyiékat. Végül megtaláltuk a házat, ami a másik irányba volt, már nem is olyan messze, ahol egy kedves lett evangélikus lelkész fogadott minket. Beinvitált, és vacsora közben mesélt Lettország helyzetéről, a határos országokról, a lelkészségéről. Mindezt angolul és németül váltogatva. A végén Bölcsöt kértük meg köszönetmondásra, aki, mintha benyomtak volna egy gombot hosszú német monológba kezdett, amiből személy szerint semmit nem értettem, de kedves lett barátunk mosolyogva fogadta sorait. 

Másnap indulás előtt megnéztük a templomot, ami szintén az erdős területen állt, körülötte fák, a bejárathoz pedig kis erdei ösvény vezetett. Énekeltünk egyet, és folytattuk utunkat immár harmadik napja. Újabb benzinkutas látogatásaink rendjét megbontotta egy megálló, ahol a kedvünkért szálltunk ki a kisbuszból. Nem más tárult elénk, mint a Rigai-öböl. Van abban valami, amikor a narancsszín partot a sötét víz mossa, hogy bármerre nézünk, víz és fák sokasága tárul elénk. Természetesen nagyon fújt a szél, de mégis nagyon sokat jelentő volt ott állni, érezni a szellőt, gyönyörködni Isten alkotásában. Mintha, nem is csak véletlen lenne, hogy efelé vezetett az utunk, és pusztán hirtelen felindulásból kerültünk ide. A továbbiakban írnom kell egy plusz útitársról, ha úgy tetszik potyautasról, aki egészen Helsinkiig velünk tartott a kisbuszban. Ez nem más pedig, mint Bölcs szerzeménye, a kék sajtos ízesítésű mogyoró. Nagy örvendezés volt, amikor megláttuk, boldogan vettük kezünkbe, amíg kinyitásra nem került a zacskó. Amennyire ritka különlegesség volt, annál hamarabb vártuk, hogy ritkuljon a mennyisége is, de mindenesetre a szellőztetéseket onnantól ő diktálta. Vagy ő vagy mi maradunk. A harcban a teológusok győzedelmeskedtek, elfogyott és nem vártuk vissza. 

Tallinba délután érkeztünk, tettünk egy sétát a városban, néztünk templomokat, mindenki odáig volt és vissza a városért. Fel is merült a kérdés, miért is mennénk tovább, ha itt olyan jó? De félretéve vágyainkat, erősítve szolgálat tudatunkat haladtunk a komppal tovább, és estére meg is érkeztünk végre Helsinkibe. Családok fogadtak minket 2-3 főként, akik szállás mellett, étellel, programokkal, beszélgetésekkel tettek hozzá az ottlétünkhöz. A szombat Helsinkié volt. Már a nap elején felfedeztük a kanadai vadludak sokaságát a városban, a parkok környékén. István költött is hozzá egy dalt, amit, valahányszor feltűnt a láthatáron egy madár, rázendített a csapatunk a kis nótára, az út további részén pedig már lúd nélkül is skandálta mindig valaki más. Meglátogattuk a helyi könyvtárat, ahol szinte mindenre van lehetőség, sakkozástól, a 3D nyomtatáson át, a szövésig. Bejártuk a főbb tereket, a vasútállomást, ebédre egy igazi kikötői halazásban volt részünk. Jártunk szebbnél szebb templomoknál, bennük viszont annál kevésbé, mert vagy esküvő, vagy keresztelés folyt valamennyiben, pont mindig akkor, amikor odaértünk. Még a Moomin-shopot is útba ejtettük visszafelé, és jól leírja a finn kultúra ismeretünket az a párbeszéd, ami Bölcs érdeklődésével kezdődött: „És ti ismeritek és szeretitek ezt a Moomint?” - Igen, igen, szeretjük. ,,Na és mióta?” - Hát ma óta. 

Fontos még szólni pár szót a HÖK kirándulás teológus napi minőségéről is. Egy bérelt ,,templomban” voltunk egy épületen belül, az idő kötött minket, utána már kezdődött egy kínai istentisztelet. Volt, aki zenélt, gyerek alkalmat tartott, imádkozott, majdnem lekciót olvasott. A közös úrvacsorás alkalom a kint élő magyarokkal viszont megállította kis időre a rohanást, áldott alkalomként maradt meg bennünk. Utána egy másik teremben megtartottuk a bemutatkozásunkat. Egy énekkel zártuk volna, amikor mellettünk felcsendült a kínai istentisztelet hatalmas dicsőítő basszussal. Így egy kínos, Pali és Bölcs között szemmel lejátszott párbeszéd után megköszöntük a megtisztelő figyelmet. Egy kerti piknik ebédet követően, amit hangulatosan fa sátrak és tűzrakó hely közt költöttünk el, utunk a skanzenbe vezetett, ahol, több százéves házait láthattuk Finnországnak, valamint a legrégebbi fa épületét kis híján el is törtük a fotózás alkalmával.

Finnország minden szépségével nagyon, nagyon hideg volt. De, aki kedveli a szürke eget, az elnyúló kikötőket a jégtörő hajókkal, a milliméter pontosan megtervezett szimmetrikus épületeket, annak minden bizonnyal elnyeri majd a tetszését. Elfáradva, hálával mondtunk köszönetet az ottaniaknak, hogy hétfőn reggel elinduljunk a 28 órás útra szeretett hazánk felé. A hazaút is tartogatott meglepetéseket, a fájdalom arányosan fokozódott a végtagjainkban a kisbuszban elöltött idő növekedésével. Hatalmas hála, hogy hárman egész éjjel váltogatták a vezetést, hogy minél hamarabb otthon lehessünk. 

Még két eseményt említenék meg az utolsó 28 órából. Az egyik a Lettországi dugó, amiben több mint fél órát álltunk. De az elején úgy tűnt ez csak ilyen egy-két perces időtartalmú lesz, így Pali meg Samu elkezdték őrült módon váltóban futni a kuka és kisbusz közti távolságot, szeméttel a kezükben, hogy legalább annyival kevesebb legyen a kocsiban. Mi, bent ülők pedig kapkodva vettük fel a földre leszóródott palackokat, ezzel segítve őket. Ez mind nagyon szép és hősies tett volt tőlük, ujjongtunk amikor kimelegedve beültek közénk. De mikor még 10 perccel később is ugyanaz a kuka tekintett ránk, kissé indokolatlannak tűnt az amúgy filmbe illő jelenetük. A másik esemény a dugóból kikeveredve ért minket. Gyorshajtásért megállítottak minket, majd a fiatal lett rendőrnő ügyes angolsággal, de annál nagyobb passzív agresszivitással csupán két dolgot kérdezett: ,,Tudja mennyivel lehet itt menni? És tudja maga mennyivel ment?”. Ezek azok, amikre nincs jó válasz. Mindegy is, ha tudod a megfejtést, a történteket nem teszi jóvá. Végül elengedtek minket, és egyetértettünk abban, Magyarországon ez is sokkal többe került volna.

Végezetül az utolsó utáni hangulatról írnék, amikor már Budapesten jártunk, ismerős utcák tárultak fel előttünk. Már május 5-öt írtunk, 11 óra körül járt. Kornél rájött, hogy mennyi dolog várja itthon, ahogy fogalmazott ,,szétveti az ideg”. Valóban, ahogy közeledtünk a végállomáshoz, visszatért a felelősség is, amit az elmúlt napokban felülírt az utazás a városnézés. Majd Bölccsel zárnám soraimat, aki összefoglalta a velünk töltött egy hetét: teológusokkal 0-24 lenni, azért az erős. Ez egy műfaj. S még egyszer utoljára, a spirink kedvéért felcsendült a Szívemben bomba van című sláger.