Protestánsként ódzkodunk a megkötött szokásoktól? Ha így van, milyen rend szerint ápoljuk a hétköznapokban hitünket? Siba Balázs lelkipásztor, a Hittudományi Kar dékánhelyettese, egyetemi tanár arról írt könyvet, hogyan élhetjük meg keresztyénségünket hétfőtől szombatig. Figyelem! Nem csupán kálvinista alapú praktikus útmutatást kapunk a kezünkbe. A szerző meg is dolgoztatja az olvasót: rávezeti, gondolkodjon el mindennapi szokásain, tettein és azon, mit jelent számára protestáns keresztyénnek lenni a hét minden napján. A reformatus.hu interjúja Siba Balázzsal alább olvasható:
Vasárnapi keresztyén – azokra az emberekre szokták mondani, akik vasárnaponként megszokásból templomba mennek, de hétköznapjaik nem feltétlenül a keresztyén szellemiségben telnek. Könyvének címe: Hétfőtől szombatig. Ezek szerint létezik hétköznapi keresztyén is?
A könyvet nem a vasárnapi keresztyénség ellen írtam. A Hétfőtől szombatig cím a hétköznapi spiritualitást emeli ki, de a keresztyén életnek mindegyik nap része. Sőt a kötetben a számomra egyik legfontosabb fejezet a nyugalom napjával, azaz a vasárnappal foglalkozik.
Miért emelt ki mégis napokat a címben?
Keresztyénségünk megélésének heti és napi ritmusa van, és pontosan a vasárnapok adhatják meg azt a lüktetést, amelyből továbbélünk a hétköznapokban. A keresztyén ember élete és életvitele pulzál. Ennek a pulzálásnak szerves része az imádság ideje, a közös együttlétek vagy például az asztal körüli beszélgetések ideje.
A kötet fülszövegében egy figyelmeztetés olvasható: „Ez a könyv nem receptes könyv.” Tehát nem használati útmutatót készített a hívő élethez. Miért tartotta fontosnak, hogy ezt kiemelje?
A protestáns spiritualitásnak fontos része, hogy nem szeretné előírni, a hívek milyen formában gyakorolják hitüket. Lelki értelemben felnőttnek tekinti az egyszeri hívőt – talán néha kicsit túl felnőttnek is. Azt sem szabad letagadni, hogy a hétköznapokban szükségünk van segítségre, rítusokra, ritmusra: azaz támpontokra, amelyek által megélhetjük hitünket.
Kálvin különleges képpel írja le ezt: a gyülekezetet edzőteremhez, „gimnáziumhoz” hasonlítja. Ahogyan egy edzőteremben mindenkinek lehet olyan gyakorlatot adni, amelyet el tud végezni, sőt akár együtt végezheti a többiekkel a közös edzés során, lehetnek és kell, hogy legyenek egyéni edzőtervek is, amelyet nem lehet mindenki számára előírni.
Két oka is van ennek: az egyik, amit S. C. Lewis úgy fogalmaz: Isten maga a legnagyobb képromboló. Ő maga rombolja le időről időre azokat a képeket, amelyek kialakulnak róla bennünk. A másik ok pedig nagyon is emberi: sokfélék vagyunk, és sokféle talentummal, karizmával lettünk útra bocsátva. Másképp élünk meg, és másképp érzünk dolgokat. Ami az egyik testvérnek bizonyos életszakaszban segítség, a másiknak ugyanabban a helyzetben akadály is lehet. Ezért szabadságunk van arra, hogy a hétköznapokban hogyan éljük meg hitünket.
A szabadsággal viszont nehéz bánni. Hogyan lehet mégis rátalálni a jó ritmusra előírások nélkül?
Három évvel ezelőtt, amikor ezt a könyvet elkezdtem írni, az Egyesült Államokban voltam, nyári egyetemen. Ott, az egyik teológiai professzor beszélt arról, a lelkészhallgatóknak hogyan tanítják a különböző imádság- és bibliaolvasási formákat, illetve a kegyes élet megélésének formáit: naplóvezetést, böjtöt és sok egyebet. Elmondta, sokféle módot megtanítanak nekik, de azt nem mondják meg, melyik szerint imádkozzanak vagy olvassák a Szentírást. Egy formát azonban mindenkinek választania kell, amelyikben elmélyül. Így a szabadság megmarad, viszont annak a tudatosítása is, hogy a hitet ápolni kell.
Jónak tartom, ha a gyülekezetben is többféle imádságformát, bibliaolvasási lehetőséget ismerünk meg. És az is lényeges: a tudatosság cselekvésbe forduljon át, hiszen mindenkinek felelőssége, hogy saját istenkeresését megélje. Nem azért, mert elvárás, vagy mert Isten csak akkor szeret minket, ha rendszeresen imádkozunk, hanem mert ha megértem, hogy Isten szeret, akkor szeretném viszont szeretni őt: megnyílik az életem – felé, és szeretnék minél több időt az ő kegyelmének, szeretetének átélésével tölteni a hétköznapokban is. Van, amikor ez spontán működik, de van, amikor a legsűrűbb hétköznapokban tudatosan kell megteremtenünk az Isten elé állás idejét és helyét.
Az egyik fejezetben kifejti, a protestánsok hagyományosan ódzkodnak a megkötött szokásoktól. Miért lehet ez?
A protestantizmus önmeghatározásában benne van, hogy valamiért protestálunk, de az is, hogy valami ellen. Sokszor talán nem is teljesen gondoljuk át, miért állunk ki, inkább más felekezetekhez képest határozzuk meg magunkat. A kötött szövegű és idejű imádság is hasonló. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy Luther napi két imádságot írt elő, míg Kálvin ötöt. De volt, hogy Luther – mint korábbi szerzetes – sokszor egy napon hétszer is imádkozott meghatározott ritmusban.
A reformáció első időszakában számos olyan témát gyakoroltak a protestánsok, akár a liturgiában is, amit időközben elfelejtettünk. A későbbi puritanizmus sok mindent kitisztított. Sok jót hozott, de voltak olyan területek is, amelyeken azt kell mondjuk: túlóvtuk magunkat. Erre válaszolom ismét, hogy néha mégsem vagyunk annyira felnőttek a hitben, mint azt gondoljuk saját magunkról vagy feltételezzük egymásról.
Tudna erre példát mondani?
Pár évvel ezelőtt egy szociológus barátommal négy budapesti gyülekezetben végeztünk kutatást. Azt vizsgáltuk, hogyan kerülnek emberek a gyülekezetbe, és miért maradnak ott. A kutatás során azt is megkérdeztük, mennyire rendszeresen olvasnak Bibliát a gyülekezeti tagok. Több mint háromszáz kérdőívet töltöttek ki olyanok, akik rendszeresen járnak templomba, mégis csupán egyharmaduk vallotta, hogy naponta olvassa a Szentírást, másik harmaduk néhány naponta, a többiek pedig hetente vagy még ritkábban. Pedig azt gondolnánk, a református kegyességben egyértelmű, hogy mindenki naponta olvassa a Bibliát, naponta imádkozik. Van, aki azonban nem így nőtt fel, vagy úgy alakult az élete, hogy ez a fajta lelki ritmus megtört. Ilyenkor újra kell tanulni még ezt az alapvetést is. Azt pedig jól tudjuk, hogy nem egyszerű lelki szokásokat kialakítani. Erről is írtam az egyik fejezetben. Lelki támaszra és valódi segítségre van szükség, hogy ne csak papírforma szerint legyünk kegyesek, hanem a mindennapjainkban minél inkább át tudjuk élni az istenkapcsolatunkat.
Tehát bizonyos szokások mégiscsak szükségszerűek, hiszen ezek nélkül szétesne az életünk.
Szokásaink vannak, még akkor is, ha nem valljuk be. Egyes szakirodalmak szerint éber időnknek legalább harminc százalékát rutinszerű cselekvésekkel végezzük. A fogmosástól kezdve az autóvezetésen át sok mindent csinálunk megszokásból, azaz természetesen. Lehet ugyanilyen természetes az is, hogy imádsággal indul minden reggelünk.
A Hétfőtől szombatig című kötet fejezetei hétköznapi életünk tereiről kapták címüket. Az Ebédlő fejezetében például a vendéglátás gondolatával foglalkozik: milyen, amikor a házigazda is vendég saját házában; a Fürdőszoba, és a tükör a keresztyén énképpel foglalkozik, míg például a Hálószoba az intimitással.
A Dolgozószoba című részben hétköznapjaink egyik legbefolyásosabb alakítójáról, a munkáról és a munkavégzéssel töltött időről esik szó. A fejezet mottója a reformáció korabeli jelmondat: Orando et laborando (imádkozva és dolgozva). Mit jelent egy mai keresztyén életében ez a mondat?
A protestáns spiritualitás fontos része a munka, és ez a mindennapjainkban hatalmas lehetőség. Manapság sokszor hallunk arról, hogy ha valaki lelki életet akar élni, el kell vonulnia, ki kell kapcsolnia a telefonját, az internetet, hogy egy ingerek nélküli közegben ki tudjon szakadni a hétköznapokból. A kiszakadás valóban fontos, de amikor írtam a könyvet, és tanulmányoztam a protestáns hagyomány munkával foglalkozó részeit, rádöbbentem: reformátor őseink a munkát nem külön kezelték a lelki élettől. Egy kanadai teológus ezt úgy fogalmazta meg, hogy a munka a spiritualitás hétköznapi arénája. Luther pedig azt írja: minden hivatás Isten dicsőségét szolgálja. Ez pedig a hétköznapokból kivonulás ellentéte.
Ezek szerint nem hiába, hogy az „és” kötőszó áll az imádság és a munka között a mottóban, nem pedig a „vagy”.
Pontosan. A munka és az élet sűrűjében is megtapasztalható Krisztus kegyelme. Leginkább éppen akkor, amikor nehéz, amikor hasít és fáj, és olyanokkal vagyok esetleg összezárva a munkahelyen, akikkel talán feszült a viszonyom. Ilyenkor tudhatom, hogy Isten kegyelme még ezekben a helyzeteken is megőriz. Átélhetem és megbizonyosodhatok arról, hogy velem van, sőt akár a lelki életem is növekedhet a nehéz körülmények között. Félre ne értse valaki, nem a teher alatt nő a pálma kívánsága ez, hiszen nem szándékosan keresi az ember magának a rosszat, a nehezet, a fájdalmasat! Hanem tanácstalanságban, feszült helyzetekben is rátalál az Istenre, ezért biztonságban érezheti magát. Ugyanakkor azok a próbák, amelyekkel találkozhatunk akár a munkahelyen, lehetőségként is felfoghatók. Lehetőséget adnak a változásra. Az imádságainkba emelve őket, Isten kegyelmi terébe kerülnek, ez új szempontot adhat számunkra. Például, ha eddig irigykedtem a munkatársamra, imádságban megtapasztalhatom, hogy áldást kérek rá. Ha pénzsóvár voltam, az imádság révén képessé válhatok az adakozásra. Ha dühös voltam, ebben a térben tanulok meg szeretni.
Akkor is meg lehet teremteni az imádságos légkört, ha valaki kiégett például a mindennapi munkában?
A kiégés már nehezebb kérdés, hiszen az egyéni terápiás utat, amelyre ilyenkor szükség van, nem lehet felvázolni egy ilyen kötetben. Mindenesetre annyit elmondhatok, hogy éppen a legnagyobb tanácstalanságban, amikor már nem számíthatok senki másra, és a gödör alján érzem magam, találkozhatok Krisztussal. A keresztyén szemléletben a növekedés lefele indul: a nehézségekben tapasztaljuk meg leginkább Krisztus kegyelmét úgy, mint semmi máshoz foghatót. Ez persze nem jelenti azt, hogy aki ki van égve, még jobban égjen ki, és ne kérjen segítséget. Viszont a keresztyén ember nagy lehetősége: amellett, hogy a gyülekezetben, a lelkésztől vagy más szakembertől terápiás úton segítséget kér, egyenesen Istenhez viheti terheit, és neki adhat hálát, ha utólag látja, az ő kegyelme segítségével jött ki a nehéz élethelyzetből. Hiszen keresztyénként minden emberi kapcsolatunkat Krisztus révén élhetjük meg. Általa kapcsolódhatunk életünk különböző szereplőihez és önmagunkhoz is.
A kötet legvégén – a függelékben – Kálvin imádságait találjuk. Már említette az előbb, hogy Kálvin napi öt imádságot javasolt. Miért emelte ki ezeket külön egységbe?
Timothy Keller egy imádságról szóló könyve épült fel hasonlóan, nem csak írt az imádkozásról, a függelékben számos példát is felsorakoztatott. Mivel a könyvemben sokszor hivatkozom Kálvinra, fontos volt számomra, hogy az imádságai magyar nyelven is elérhetők legyenek. Amikor elkészültek Kendeffy Gábor kollégám kiváló fordításai, a mai olvasónak is könnyebben értelmezhetővé teszik a szöveget. Ez azért is fontos, mert a kötetből egy tini korosztálynak szóló sorozat is készül. A tervek szerint ezt akár ifjúsági vagy hittanórán is lehet majd használni.
Azt is jó megfontolni, hogy Kálvin napi öt imádságot javasol. Ezekre példákat is látunk a kötetben, de valójában az a lényeges, hogy mindenki megtalálja és tudatosítsa, a saját életében hogyan működik az Isten előtti elcsendesedés. Az biztos, hogy ha egy héten van néhány óra, amit imádságra szánunk, akkor Isten használja ezt az életünkben, és formál általa, hiszen az imádság lényegében lélegzetvétel az Isten előtti térben.
Cikk forrása: Balogh-Zila Teodóra/reformatus.hu Fotó: Sebestyén László
A kötetet megvásárolhatják a Kálvin Kiadó könyvesboltjaiban vagy online felületén.
