Az ünnepek kiemelnek minket a sokszor szürke hétköznapok világából, hogy lelkünk feltöltődjön, felemelkedjen. A legáció a teológia-lelkész szakirányos hallgatók kötelező gyakorlata, amely fontos fejlődést rejt magában. Az ünnepek alkalmával a hallgatók egy-egy adott gyülekezetnél szolgálnak. Bogyó Zsófia negyedéves teológia szakos hallgatót, a Soli Deo Gloria Református Diákmozgalom önkéntesét kérdeztük legációs élményeiről, aki Húsvét hétfőn szolgált Felcsúton és Tabajdon.
Miért fontos egy teológia szakos hallgató életében a legáció?
Ez egy igazi kóstoló abba, hogy milyen a lelkészség, milyen az ünnepi időszakban a lelkész-lét. A gyülekezeti szolgálat alapvetően tempós, elfoglalt életet jelent, s már maga a teológia is egyfajta előképe annak, ami a leendő lelkészekre vár. A tanítási szünetek nem olyan hosszúak, különösen Pünkösd előtt nincs sok idő a felkészülésre a tanulmányok végzése közben. Meg kell tehát találni az egyensúlyt, hogy valóban fel tudjunk készülni az ünnepre. Ez nemcsak azt jelenti, hogy megírjuk az igehirdetést, elkérjük azt az üzenetet, amit a gyülekezeteknek adunk át, hanem lélekben is „ünneplőbe kell öltöznünk.”
A legáció tehát egyfajta kihívás is, amely mindenképpen hasznára válik a hallgatóknak, szakmailag és lelkileg egyaránt. Túl ezen, a lelkészekkel, lelkészcsaládokkal is kialakulhatnak kapcsolatok, ezek egyben visszajelzéseket is jelentenek a szolgálatunkkal kapcsolatban, így épülésünket szolgálják.
Hogyan zajlik a felkészítés?
Minden hallgató számára az ünnepet megelőzően körülbelül két héttel szerveznek legációs felkészítőt. Erre mindig egy gyakorló lelkészt hívnak meg, aki az adott ünnep sajátosságairól beszél nekünk, hogyan éli meg ő maga személyesen az ünnepkört, mit jelent számára a felkészülés – illetve néhány igehirdetését is bemutatja, amelyekből ihletet meríthetünk. Az első két évben a hallgatók nem saját, hanem mások által megírt igehirdetésekkel szolgálnak a gyülekezetekben. Amíg vannak legációs helyek egy adott időszakban, addig kötelező jellegű a részvétel ebben a szolgálatban. Legációs ünnepnek a Karácsonyt, a Húsvétot és a Pünkösdöt tekintjük, ekkor mennek ki a teológus hallgatók igét hirdetni gyülekezetekbe.
Mely gyülekezetekben volt eddig?
A felcsúti gyülekezetben nem először szolgáltam, így több rálátásom adatott erre a közösségre. Mindig is az volt a benyomásom a felcsúti reformátusokról, hogy igét szomjazó emberek. A gyülekezeten azt látom, hogy egy „szárba szökkenő mag”, fejlődni, növekedni szeretnének. Ezt az igyekezetet jó volt látni, jó volt bekapcsolódni ebbe az épülési folyamatba.
Bizonyos gyülekezeteknél szabad kezet kapunk abban, hogy előre felépíthessünk egy liturgiát, kiválaszthassuk az énekeket – én ezt érzem sajátomnak, mert ilyenkor megálmodhatom azt az ívet, amely végigfuthat az egész istentiszteleten. Hiszen az egész istentisztelet egy esemény, egy egységes történés. Az alsóbb évesek számára az előre kiadott igehirdetés jelent kihívást, hiszen más gondolatait kell elfogadniuk. A felsőbb évesek számára pedig önálló igehirdetések megírása jelenti a feladatot. A mostani húsvéti legációmban saját igehirdetéssel szolgálhattam, szabadon készíthettem el a prédikációt, a gyülekezetek pedig befogadóak voltak.
Mely bibliai szakaszból prédikált?
A Feltámadás történetéből prédikáltam, Márk evangéliumából. Nagyon felkeltette az érdeklődésemet, vajon a fehér ruhás férfi az üres sírban, amikor az asszonyokat megkéri, hogy siessenek, fussanak az örömhírrel, miért emeli ki külön Pétert. Péternek külön mondják el, hogy a feltámadott Jézus őt is várja a Galilea felé vezető úton. A központi üzenet, hogy Jézus Krisztus élő személy, az ő feltámadása a mi feltámadásunk feltétele. Nekünk is ezen az úton kell haladnunk, Jézus Krisztus ma is előttünk, ránk figyelve megy. Péter kiemelése a szakaszban valójában a bűnbocsánatnak a jele, hiszen ő volt az, aki megtagadta Jézust az utolsó pillanatokban. Péter bűnbocsánatot kapott, és ez azt üzeni a mi számunkra is, hogy Krisztus feltámadása már e földi életben új életre támaszt bennünket, kiemel bűneinkből. Másrészt pedig üzeni számunkra, hogy mindazokat, akik Őt követik az úton, halálukból is feltámasztja. Ő lesz az, aki a földi élet végeztével magához fogad bennünket. Mindkét feltámasztás jelenvalóság, és örömteli, felszabadító üzenet mindannyiunknak.
Mi az, amiben fejlődött?
Sajátos helyzetben voltam, mert már nem első alkalommal szolgáltam a felcsúti gyülekezetben. Jó kapcsolat alakult ki a lelkészcsaláddal, ismerjük egymást. Visszajelzéseik alapján megérintette őket az igehirdetés – erre számítottak, nekem pedig megerősítő volt hallani, hogy jó úton haladok. Ugyanakkor a legfontosabb visszajelzés sokszor szavak nélküli, a templompadokból látszó csillogó szemek üzennek, hogy Isten felhasznál engem az ő terve megvalósításában, s képes bárkit, bármelyikünket megszólítani, kortól, nemtől és foglalkozástól függetlenül. Szintén fejlődésként élem meg, hogy rugalmasabb lettem. Ha bizonyos információkat – hirtelen becsöppenve egy gyülekezetbe – az istentisztelet előtt közvetlenül kapok meg, már könnyebben tudom beépíteni azokat.
Maga a felkészülés is az évek során gördülékenyebbé vált. Mindezt a gyakorlatok, tanári, mentori odafigyelés segítette elő. Kisebb az izgalom, a görcsölés a készülések során. Egyre nagyobb helyet és teret kaphat szolgálatomban a bizalom, a biztonság és az öröm. Ezt nagy fejlődésként élem meg. Ugyanakkor meglátásom szerint sohasem szabad rutinból felmenni a szószékre, egy egészséges izgalom a szolgálat felelősségének tudatából jó hatással van az igehirdetőre.
