Egyetemes igényünk

Az egyetemi közösség nem család, nem gyülekezeti csoport, hanem olyan zarándokút, ahol mindössze pár évet vagyunk egymás mellett. Ez csak kísérés, de remény szerint olyan kísérés, amely a diákok számára utat mutat a következő évekre, évtizedekre is. Siba Balázzsal beszélgettünk.

Azt nem tudjuk, hogy Kálvin János és Loyola Ignác személyesen is ismerték-e egymást, az azonban biztos, hogy mindketten a Párizsi Egyetemre jártak: Kálvin éppen abban az évben hagyta ott az intézményt, amelyben Loyola megérkezett oda. Valószínűleg azonos egyetemi közeggel találkozhattak ott mindketten, és bár eltérő életpályát jártak be, feltételezhetően mindkettejükre hasonló hatással lehetett az egyetemi közösség.

Ezzel a történeti felvezetésével kezdte „Szellemi táplálékból lelki kenyér? – A személyiségformálás kihívásai az egyházi egyetemen” címmel tartott előadását Siba Balázs teológus, egyetemi docens a Hagyomány, Identitás, Történelem 2019 nevű konferencián. Témafelvetésének célja, hogy érdemi diskurzus indulhasson az egyetemi közösségépítésről a Károli Gáspár Református Egyetem oktatói között – derült ki a vele készített interjúnkból.

Mennyire aktuális téma az egyházi egyetemek közösségépítése, és hogyan került most előtérbe?
Lassan tizenkét éve tanítok a Károli Gáspár Református Egyetemen. Ennek első felét a Bölcsészettudományi Kar kommunikáció szakán töltöttem, a második felét a Hittudományi Karon. Régóta foglalkoztat, hogyan alakítható ki szorosabb közösség tanár és tanár, tanár és diák, diák és diák között. Korábban is voltak már próbálkozásaink arra, hogy a karokat és szakokat közelebb hozzuk egymáshoz. Például volt közös szemináriumunk a kommunikáció szakkal, amelyen kortárs médiatermékeket vizsgáltunk meg keresztyén szemszögből, és ez rendkívül népszerű lett mindkét karon. De említhetném a Károli Közösségi Napok elnevezésű tréninghetet is, amely már jó pár éve része egyetemi életünknek. Ezeken az alkalmakon közös beszélgetőterek jöhettek létre, és ez jó alap.

Ezeknek a tapasztalatai alapján mekkora az igény az egyetemen a közösségépítésre?
A legutóbbi tréninghéten meghirdettem egy műhelybeszélgetést az egyetemi kisközösségek létrejöttének segítéséről. Tizenhárom kolléga jött el rá a legkülönbözőbb karokról, és rendkívül előremutató beszélgetés bontakozott ki belőle. Sokféle ötlet elhangzott. El is határozta a csapat, hogy tavasszal folytatni szeretnénk, akár egy közös elvonulás vagy csendesnap formájában is. Van, akivel azóta is levelezgetünk, hogy hogyan tovább. A keresztyén oktatók részéről erős a vágy a tanári közösség megélésére, ezért lelkesítő ez a kezdeményezés. „Egy hely nemcsak fizikai tér, hanem az ott megjelenő kapcsolatoknak a minőségi tere” – fogalmazta meg a lényeget Norman Wirzba. Amire az ember igazán vágyik, az olyan hely, ahol szívesen látják, szeretik és támogatják. Lelki otthon – tanárnak és diáknak.



Milyen lehetőségek merültek fel eddig ennek a lelki otthonnak a megvalósítására?
A legkézenfekvőbb út, hogy a diákokat közvetlenül megszólítjuk hitéleti alkalmakkal. Az viszont új irány, hogy a tanárokat is közösséggé formáljuk. A közös beszélgetések és közös szakmai gondolkodás szempontjából is fontos ez. Ráadásul bizonyos tanárok tekintélyek lehetnek a hallgatók szemében, így a jól működő tanári közösség a diákokra is kihathat. Hasonlót már megtapasztalhattunk, amikor kávéházba kihelyezett megbeszélést tartottunk a diákok legnagyobb csodálkozására, vagy amikor egy alkalommal mi, oktatók főztünk a teológushallgatókra. Ilyenkor mintaadó lehet a diákok számára, hogy a tanári közösség nemcsak együtt tud működni, de közben még jól is képes érezni magát. Ezekre az alkalmakra nekünk, oktatóknak is nagy szükségünk van.

Ezek mellé milyen történelmi mintákat lehetne átemelni régebbi korokból, amelyek ma is működhetnének?
Az egyetemek hosszú időn át egyszerre voltak szellemi műhelyek és lelki otthonok, és ez még Luther vagy Kálvin idején sem vált ketté, csak később. Nekünk most vissza kell térnünk ehhez az egységhez, és olyan tanítási formákat kell újra felfedeznünk, amelyek régebben is léteztek. Az előadás műfaja önmagában állva ma már kevésbé működőképes, mint kilencszáz évvel ezelőtt. A disputa például jó történelmi minta, amelynek a visszahozására szükség lenne. Sokszor érzem a vitakultúra hiányát a hallgatóknál, pedig a mindennapi munkájuk során szükségük lesz arra, hogy ebben is jártasak legyenek. Az élethelyzetekre való reflektálásban ez nagy segítség. Az előadások és disputák mellett a személyes beszélgetéseknek is több teret kellene adnunk.

Más magyarországi egyetemek mennyire alkalmazzák manapság ezeket a mintákat?
Felmerült már, hogy érdemes lenne egy kutatást végezni erről, de azután abban maradtunk, hogy fontosabb és sürgetőbb lenne a beszélgetőterek és alkalmak létrehozása. Ezeken akár megjelenhetnek további, kívülről hozott minták is. Sok minden van már a Károlin egyébként, amely más egyházi egyetemeken is működik: az egyetemi lelkészi szolgálat; vagy a sport-, önképző- és tanulókörök; továbbá számos egyéb közösségi kezdeményezés. Ezek nagyon fontosak, hiszen az egyetemi éveknek komoly személyiségformáló szerepe is van, amely nagy felelősség egy egyházi egyetemen. Ezt az elmúlt nyáron én is újra megtapasztalhattam, amikor egy ösztöndíj keretében lehetőségem volt az Egyesült Államokban, Wheaton College-ben tanulni egy hathetes kurzus során.



Mit tanulhatnának a hazai keresztyén felsőoktatási intézmények a Wheaton College-től?
Az ottani gólyáknak még az első szemeszterük megkezdése előtt van lehetőségük kreditért két hétre elvonulni az egyetem táborába, ahol nyolcfős csoportokba osztják be őket. A csoportvezetőjük pár évvel idősebb diáktársuk, akit előzőleg kiképeztek erre. Öt-hat napon át egy-egy professzor is kíséri a csoportot a szakmai feladatok során, aki azután hamarabb hazautazik. Tábor után a professzor meghívja magához ezt a nyolc plusz egy diákot, és megbeszélik, milyen volt a közös időszak.

Ezután megkérik a gólyákat, hogy a következő két szemeszter során rendszeresen találkozzanak. Az egyetemi lelkész koordinálja ezeket a találkozókat, és megad hozzájuk minden segítséget a csoportvezetőknek. Így nagyon erős közösségépítő munkával indul az egyetemi élet, és kialakul közöttük egyfajta kortárs segítőcsoport. Ez a modell több más keresztyén egyetemen is működik. A tapasztalat az, hogy amikor már nem kell kreditért találkozgatniuk a diákoknak, akkor is együtt maradnak.

Hogyan találkozhat mindez a magyar valósággal?
Nálunk is nagy annak az igénye, hogy kötődjünk kisközösségekhez, nem véletlen, hogy gyülekezeteken belül is létrejönnek kisebb csoportosulások. A család mellett minden életszakaszban fontos a kortárscsoport. De az sem mindegy, hogy ez pontosan mekkora. A Wheaton College nyári táborainak nyolcfős közössége pont az a csoportméret, amely a leginkább formálja a huszonéves korosztályt. Átlátható, családias méret, ahol mindenki tud mindenkihez kapcsolódni. Ez egyben egyetemes igényünk is, nem csak a keresztyéneké.



Egy ilyen egyetemes igény kapcsán hogyan maradhat értékorientált egy egyházi oktatási intézmény?
Nicholas Wolterstorff hat pontot javasolt ennek a megvalósítására. A keresztyén pedagógiai szemléletet, a keresztyén képzési és nevelési céloknak egyaránt megfelelő tanrendet, a keresztyén elvek szerinti hatalom- és felelősségmegosztást, a tanítási tartalmak és a keresztyén életszemlélet párbeszédképességét, a közös szolgálat és istentisztelet komolyan vételét és a való életre felkészítő képzést emelte ki. Én hozzátennék még egy hetediket is: az egyetem mint lelki otthonteremtés elvét. Nem kell azonban mindegyiket azonnal megvalósítani. Már egyetlen pont kihathat az egész rendszerre. Azt kellene megtalálni, melyek azok a kulcsmomentumok, amelyekkel foglalkoznunk kell. Én most a kisközösségekre helyezem a hangsúlyt, más meg valami egyébre. Ennek az átbeszélésére is alkalmas lenne a disputa.

Lehet-e még piacképes egy világnézetileg és értékrendileg elkötelezett intézmény a mai világban?
A posztmodern megközelítés egyszerre sokféle magyarázatot ad egyvalamire, ráadásul mindenféle iránymutatás nélkül. Ez komoly terhet ró az egyénre, mert nagy felelősség, ha saját magunkat kell kitalálnunk és összeraknunk. A keresztyén üzenet valós iránymutatás lehet ebben a helyzetben. Alaphipotézisünk, hogy életünknek értelme és célja van, és válaszokat kaphatunk olyan alapvető kérdésekre, amelyek akkor is jelen vannak a mindennapjainkban, ha nem tesszük fel őket még magunknak sem. Minket nemcsak a tények érdekelnek, hanem a tények értelmes összefűzése és interpretációja is. Hallgatóink közül azok számára is adhatunk támpontot vagy mutathatunk fel értéket, akik nem hisznek, mert életükben a hívő barátok piciny kovásszá válhatnak. Ezért is lényeges a kisközösség.

A kisközösségeken túl mire kellene még odafigyelni az egyetemen a személyiségformálás kapcsán?
Sokszor elfeledkezünk arról, hogy érzelmi megágyazás nélkül a tanulás csak száraz ismeretátadás marad. Pedig az a fajta tudásanyag hat a személyiségünkre, amely kapcsán ráérzünk a tudás jelentésére és az életünkben betöltött jelentőségére is. Éppen ezért a tanulásnak nemcsak tudományos, úgynevezett kognitív sémái vannak, hanem van érzelmi, más néven affektív, és gyakorlatias, pragmatikus vetülete is. Akkor hatékony a tanulás, ha mindhárom aspektus megjelenik. Ha csak a kognitív dimenziót vesszük figyelembe, akkor szakbarbárokat képezünk. Elsőként az elfogadásnak kellene helyt adnunk, mert ez adja meg azt a biztonságérzetet, ami a jó tanulás alapja. Nyitottan, szeretettel kell fogadnunk a diákokat, mielőtt bármilyen teljesítményt várnánk tőlük.



Ez minden más közösségben is így működik? Például a gyülekezetekben is?
A nulladik lépésnek minden közösség esetében az érzelmi kapcsolatokkal kell kezdődnie. Ez kevésbé tudatos, de így lép át valaki egy küszöböt, akár templomét, akár intézményét. Ennek kell megágyazni. Azt azonban nem szabad szem elől téveszteni, hogy ha kétféle célrendszer találkozik, például gyülekezeté és oktatási intézményé, abból általában feszültségek keletkeznek. Abból is, ha nem tiszták a célok. Az egyetemi közösség nem család, nem gyülekezeti csoport, hanem olyan zarándokút, ahol csak pár évet vagyunk egymás mellett. Ez csak kísérés, de remény szerint olyan kísérés, amely a diákok számára utat mutat a következő évekre, évtizedekre is. Az egyetem számára pedig egyszerre segíti az oktatási folyamatokat és a missziói küldetés betöltését.

Mindezek fényében hogyan tölthető be az egyetem missziói küldetése?
Egy egyetemet szerintem elsősorban a benne munkálkodó keresztyének tehetnek valóban keresztyénné. Az Örömhír hiteles képviselete és hirdetése mellett missziónk része az is, hogy a kevésbé elkötelezett keresztyének és a nem keresztyének felé is vendégszeretettel forduljunk. Ez az alapja a párbeszédnek, valamint azoknak a beszélgetőtereknek is, ahol az egyetemi közösség tagjai – oktatók és hallgatók egyaránt – hathatnak egymásra. Az ilyen, lelki otthonként is jól működő közegben Isten Igéje erőteljesebben van jelen. A Zsidókhoz írt levél tizenharmadik részének második verse ezt így fogalmazta meg: „A vendégszeretetről meg ne feledkezzetek, mert ezáltal egyesek – tudtukon kívül – angyalokat vendégeltek meg.” Felelősségünk van abban, hogy ez a mi közösségeinkben is így legyen.

Barna Bálint
Fotók: Gál Dániel (Károli BTK HÖK); Barna Bálint (Parókia portál), Füle Tamás (Parókia portál)

Forrás: parokia.hu

Következő események


Sport a Károlin

Sport a Károlin

Online tanácsadás 

Diáktanácsadó központ

nyelvvizsgaközpont

 

Youtube