2021. április 6-án, 93 éves korában elhunyt a 20. század, ha nem is legnagyobb, de kétségtelenül egyik legnagyobb hatású svájci katolikus teológusa. Nekünk, az ökumené iránt nyitott protestánsoknak Hans Küng különösen szimpatikus víziót vázolt fel a római katolikus egyházról. Sokan fájlalhattuk vele együtt, hogy egyháza ezt a víziót nem osztotta, és a teológus számára életútjában és teológusi pályafutásában egyértelművé is tette. Mint pályakezdő tudós, 1955-ben Küng olyan disszertációval lépett a teológusi akadémia színterére, amely bombaként hatott.
Személyes ismerősének, a szintén svájci, de református Karl Barthnak a megigazulástanát vetette össze a katolikus egyház tanításával, és megállapította, hogy a kettő valójában ugyanarról beszél, csak más szempontból és más terminológiával. Ebből fakadt Küng végkövetkeztetése, hogy mind a reformációt, mind pedig a tridenti zsinatot a maga történeti kontextusában kellene értékelnünk, a mai kontextusban pedig meghaladnunk. A később könyv formában is megjelent tanulmányhoz maga Barth írt előszót, amelyben elismerte, hogy Küng hűségesen tolmácsolta a megigazulás-felfogását, bár nem osztotta a szerző értékelését a reformáció korhoz kötöttségéről. Küng megigazulás-könyvének különleges utóéletéhez tartozik egyrészt, hogy később Karl Rahner ismerte el: az abban összefoglalt katolikus megigazulástan is pontos és reprezentatív. Másrészt mintegy negyven évvel később a katolikus és az evangélikus egyház valóban közös nyilatkozatot fogadott el a megigazulástanról, bár ebben szó sem esik Küng úttörő vállalkozásáról. Ennek oka azonban nyilvánvaló: Küng, akinek első forradalmi műve a hatvanas években még nihil obstattal jelenhetett meg, és akit XXIII. János pápa mint peritust, teológus szakértőt hívott meg a második vatikáni zsinatra, a hetvenes évektől fokozatosan kivívta maga ellen a római katolikus tanítói hivatal gyanúját majd haragját kritikus hangvételű írásaival. Miután egy könyvében kritikai vizsgálat alá vetette majd elvetette a pápai csalatkozhatatlanság dogmáját, 1979-ben egyháza megfosztotta a tanítás jogától és ezzel diszkreditálta mint katolikus teológust.
Küng azonban nem szakított az egyházával, hanem élete végéig katolikus pap maradt, és a tanítást is folytatta a tübingeni egyetemen, mint az ökumenika professzora. Azután, hogy egyházában már nem tölthetett be meghatározó teológiai szerepet, nem maradt számára más útja a kibontakozásnak, mint hogy világhírűvé váljék, egyfajta „szekuláris teológusként”. Valóban rengeteget és nagy hatással publikált, az egyházi teológusok véleménye szerint persze főleg felszínesen „népszerűsítette” ezzel a teológiát, de ennek ellenére többet tett azért, hogy Krisztus, az egyház, a keresztyénség és a Biblia beszédtémáivá váljanak korunk szellemi agorájának, mint sok száz szeminárium és teológiai fakultás együttvéve. Fő témái a világetika (Weltethos), a világvallások egymáshoz való viszonya, a természettudományok és a teológia kapcsolata és általában az „Isten-kérdés” voltak, ez utóbbiban osztozott egyetemünk alapítójával, Hegedűs Lóránt püspökkel, aki Hans Küng egyik első magyar fordítója volt.
Hans Küng azért tudta radikálisan átértékelni a római katolikus teológia számos korábban érinthetetlennek és szentnek számító dogmáját, mert az azokat megalapozó feltételezést, az infallibilitást nem fogadta el, de nem csupán a 19. században elfogadott és a maga idejében az egyházon belül is óriási ellenállást kiváltó pápai csalatkozhatatlanságot, hanem a zsinatok, a hitvallások, sőt a Biblia tévedhetetlenségét sem. Küng szerint egyedül Isten tévedhetetlen, és minden más tekintély, amelyet ezzel az attributummal ruházunk fel, sértés Isten abszolút tekintélye ellen. Hogy volt-e Isten mellett más tekintély Küng számára? Jézus Krisztus és az egyház, és tulajdonképpen ebben is katolikus maradt. Hitt abban, hogy az egyháznak közösségként kellene utat keresnie önmaga és utat mutatnia hívei számára sz élet útvesztőjében, miközben Krisztust követi és a Szentíráson tájékozódik, Jézus Krisztus Lelke vezetésével. Ebben az útkeresésben maga az egyház sem lehet mentes a tévedésektől, zsákutcáktól, emberi bűnöktől, és a Bibliára sem hagyatkozhat úgy, ahogyan a fundamentalizmus szeretné, az égből aláhullott tévedhetetlen orákulumként. Az ökumené elkötelezett híveként és munkásaként meg volt győződve arról, hogy az igazi ökumené előtt nem dogmatikai, nem is spirituális, hanem kizárólag szervezeti, institucionális, hierarchikus és végső soron egyházpolitikai-hatalmi akadályok, a „logó és az ego akadályai” tornyosulnak, amelyeket sem a meddő párbeszéddel, sem egyéni dacos áttérésekkel, sem az egymásnak tett dogmatikai engedményekkel nem lehet elmozdítani, kizárólag a belső megújulással lehet meghaladni. Leginkább ez a megújulás foglalkoztatta a 2010-es évektől végső visszavonulásáig. Ezt a forradalmi álmot hagyta örökségként kritikusaira és tisztelőire egyaránt.
Pecsuk Ottó
Hans Küng
Kép forrása
